Ráfér erre az évre.

U2 – All That You Can’t Leave Behind

Mennyire furcsa, hogy a rajongókat megosztó, de még mindig rettentően erős Pop lemez után 3 évvel kijött All That You Can’t Leave Behindra is sokan azt mondták, hogy mennyire elfogyott az erő a U2-ból, hogy mennyire ismétlik magukat, hogy mennyire kockázatkerülők, de ők még nem voltak tisztában azzal, ami csak ezek után jött. Az All That… sosem volt rossz lemez. Tény, hogy a U2 a könnyebb utat választotta, és a kísérletezés helyett visszafogta magát, visszatért a régi hangzásához, és sokkal rádióbarátabb lett. Ennek eredményeképp rongyosra is játszotta az MTV és az összes rádió a kislemezeit, és a mai napig is jó érzéssel tölt el, ha elindul valahol a Beautiful Day.

A lemezen tényleg semmit nem bíztak a véletlenre, visszatért Daniel Lanois és Brian Eno producerkedni, a dalokban pedig alig találsz valami meglepőt, de persze nem is kellett semmi meglepetés, „csak” meg kellett mutatniuk, hogy még mindig baromira értenek a dalszerzéshez, és hogy a régi formula még egyáltalán nem unalmas, ha jól tudják kezelni. Hát jól tudták. Az All That…-en alig akadnak gyenge dalok, de azért a Peace on Earth bátran lemaradhatott volna róla. Slágerek viszont annál inkább vannak: Stuck in a Moment You Can’t Get Out Of, Elevation, Walk On, de még a slágerré nem vált dalokra is mindenki emlékszik 1-2 hallgatás után, ami a későbbi lemezekről már nem annyira mondható el.

Sokak szerint az All That You Can’t Leave Behind a U2 utolsó igazán jó lemeze, és most ahelyett, hogy vitatkoznánk ezzel, inkább örülünk annak, hogy kijött újra a 20. (jézusúristen) évfordulójára egy rakás extrával. Az hagyján, hogy hozzácsapták az eredetileg a Millió dolláros hotel filmzenéjén, illetve a deluxe kiadásokon szereplő The Ground Beneath Her Feetet, de itt egy csomó olyan dal is, ami a lemez írásakor született, és maximum kislemezek B-oldalain hallhattad, mint pl. az Alwayst, amiből később a Beautiful Day született. Akinek nagyon szívügye a lemez, az a super deluxe editionnel próbálkozzon, ami egy vagyon ugyan, de egy 32 oldalas könyv, 39 újrakevert B-oldalas track, külön ritkaságok, mint a Levitate, a Love You Mad vagy a Flower Child, egy 19 dalos komplett live album az Elevation turnéról és egy 11 remixet tartalmazó lemez is jár. Jobban szól, mint valaha, és még mindig megmelengeti a szívet.

David Bowie – Metrobolist

Olyan is csak ritkán fordul elő, hogy egy lemez jubileumi kiadására más címet kapjon, de David Bowie '71-es The Man Who Sold The Worldjénél mégis megtörtént. Az albumot ugyanis eredetileg Metrobolist címmel adták volna ki, de az utolsó pillanatban megváltoztatták a jól ismert címre, így 50 évvel később azonban igazságot szolgáltattak a lemeznek.

A The Man Who Sold the World ráadásul az eredeti borítóval küldték boltokba, természetesen újrakeverve, hogy még jobban szóljon. Az album egyébként eléggé hányattatott sorsú volt, megjelenésekor ugyanis szinte alig fogyott, viszont a '72-es Ziggy Stardust után újra kiadta az RCA, Ziggy pedig meghozta az érdeklődést az előző lemez iránt is, így elkezdték szépen venni ezt is.

Pedig jó lemez ez is, csak éppen nem egy slágerparádé, legtöbben valószínűleg a The Man Who Sold The Worldöt ismerik róla, azt is a Nirvana Unplugged verziójában, pedig hát tömény Bowie-zsenialitás az, ami itt folyik, rajta olyan csodás dalokkal, mint az All the Madmen, a Running Gun Blues. Ha kimaradt volna, vagy ha imádod, akkor most szerezd be, istenien szól, és hibátlan.

Motörhead – On Parole

Lehet, hogy nem Lemmyék legnépszerűbb lemeze, de történelmi, az biztos. Az On Parole az akkor még jóval bluesosabb banda egyik remekműve, Lemmy hangja is jóval tisztább volt, de aztán összehozott magának egy sokkal egyedibbet kitartó munkával. Ez az egyetlen olyan album, amelyen a Motörhead eredeti felállása játszik (Lemmy, Larry Wallis, Lucas Fox), és bár 1975-ben készen is lettek a felvételekkel, az album csak 1979-ben jelent meg. Tulajdonképpen ez volt a Motörhead első lemeze, és nem a cím nélküli 1977-es album, amin egyébként az On Parole dalainak jó része is megtalálható, csak éppen teljesen más verzióban.

Amikor Lemmyék már befutottak, kiadták az albumot, most pedig újrakevert, kibővített kiadásban lehet feltenni a polcra, és örülni neki, mert bizony akármilyen változatban is hallgatod a Vibratort vagy az Iron Horse/Born to Lose-t, olyan nagy baj nem történhet, bár tény, hogy a ’77-es változatok dögösebbnek tűnnek ennyi év távlatából, az On Parole verziói olyanok, mintha egy kocsmából szólnának, ahol a sarokban a kezdő Lemmyék játszanak. És valahol ez is a helyzet, az On Parole még egy útkeresés volt, ami már akkor jött ki, amikor Lemmyék megtalálták az útjukat, és mindezt most újrakeverve, 6 bónusz trackkel lehet meghallgatni, akár vinylen is, úgy az igazi.

New Order – Power, Corruption & Lies

A Joy Division feloszlása, illetve pontosabban Ian Curtis halála után a New Order Movementje inkább úgy tűnt, hogy semmi újdonságot nem hoz majd az énekes nélkül maradt, de feloszlani nem akaró banda hangzásában, aztán jött a második lemez, a Power, Corruption & Lies. És hát ez már nem volt Joy Division. Itt emelkedett fel a New Order, itt lett belőle valami más, itt kezdett kokettálni az elektronikával, ami végül meghatározta Bernard Sumnerék hangzását a későbbiekben.

Megnéztem volna az akkori arcokat, amikor először hallották meg a The Village-et vagy a Your Silent Face-t, ami kifejezetten felemelő zenei témákkal operált ahelyett, hogy a jó öreg sötétséget állította volna szolgálatukba, de bejött a húzás, a Power…-album óriási siker lett, sokan a ’80-as évek egyik legfontosabb lemezének is nevezik.

Az album most kijött újrakevert album egy bakeliten, két CD-n, két DVD-n és egy 48 oldalas könyvben kapható. Az analóg anyag remaszterelt verziója hallgatható a vinylen, a CD-kre próbateremben maradt dalok, a ’82-es John Peel Session kiadatlan trackjei, a DVD-kre ’82-es, ’83-as koncerteket és egy ’84-es doksifilmet valamint élő tévéfelvételek kerültek fel. Magyarul ha szereted a lemezt, akkor most olyan minőségben hallgathatod, mint soha, a plusz extrák pedig órákra elég hallgatni- és néznivalót adnak. Kötelező darab.

The Doors – Morrison Hotel

50 év. Ennyi idős a Morrison Hotel. Még leírni is hihetetlen, azt meg pláne, hogy mennyire jól öregszik ez a Doors-album is. Morrisonék ötödik lemeze, amivel visszatértek blues-rock gyökereikhez, és olyan klasszikusokat írtak, mint a Roadhouse Blues, aminek ha nagy rajongója vagy, akkor ez az album lesz számodra a mennyország. Mármint az 50. évfordulóra kijött újrakiadás, amin a Roadhouse Blues és a Queen of the Highway irdatlan sok verzióban hallgatható meg.

Tulajdonképpen ez is a lemez egyik nagy mutatványa, a vinylt és 2 CD-t tartalmazó pakk egyik CD-je ugyanis a Roadhose Blues és a Queen of the Highway feltéveli sessionjeit tartalmazza, rajta néhány extra dallal, míg az első CD és a vinyl a Morrison Hotel újrakevert verzióját tartalmazza. A Morrison Hotel maga nem véletlenül a Doors egyik legerősebb lemeze, 50 év elteltével is nehéz hibát találni benne, azt viszont tisztán hallani, hogy mennyire hatott a későbbi együttesekre, le sem tagadhatja például a korai Radiohead, hogy imádták a Queen of the Highway dallamvezetését, az LGT sem különösen sértődhetett meg azon, ha azt mondta nekik valaki, hogy a You Make Me Real az egyik kedvenc daluk lehet.

Ebben a csodaszép újrakiadásban rá lehet csodálkozni megint arra, hogy a Doorsnak mennyire jól ment a blues, a rock’n’roll és a pszichedélia is. Van, aki úgy tartja, hogy ez a Doors legjobb lemeze, már csak ezért is érdemes beszerezni. De inkább azért szerezd be, mert baromi jól szól, és még mindig üt. 50 év múlva is ugyanennyire jó lesz.

Pantera – Reinventing the Steel

Utolsó lemezeket hallgatni valahogy mindig szomorú dolog. A Pantera utolsó lemeze, a Reinventing the Steel azért is szomorú ügy, mert 2000-ben Anselmóék még mindig nagyon formában voltak, de egy évvel később már az utolsó koncertjüket játszották, 2003-ban pedig hivatalosan is feloszlottak, azóta pedig már sem Dimebag, sem Vinnie Paul nem él. De ha minden zenekar egy olyan albummal oszolhatna fel, mint a Reinventing the Steel, akkor valószínűleg egy boldogabb világban élnénk.

A Pantera utolsó lemeze nem egy slágerparádé, bár azért szép utat járt be a Revolution Is My Name, az I’ll Cast a Shadow és a Goddamn Electric róla. A Pantera még feloszlása előtt is baromira jól értett ahhoz, hogy feszes tempóban adagolja az emlékezetes riffeket, Anselmo pedig a mi frusztrációinkat is kiüvöltse magából.

Külön vicces, hogy a Death Rattle még a Spongyabob Kockanadrág egyik epizódjában is szerepel, ami jól mutatja, mennyire mindenki szívügye volt a Pantera az ezredfordulóra érve, és azóta is hiányzik nekünk. A Reinventing album most 20. évfordulójára vinylen is megjelent újrakeverve, soha jobbkor, egy ilyen pocsék évben nem is kell más, mint hogy a létező legjobb hangzással szóljon a Hellbound, aztán kiüvöltsük magunkból mi is mindazt, amiből elegünk van. Hiányzik a Pantera. De egy kicsit most újra közelebb kerülhetsz hozzá.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.