Profi show kint és itthon, avagy keresd meg az apró különbségeket a két szinte egyforma kép között. Van egy pár.

Mondhatnánk, hogy a pénz vitte el a Super Bowl döntőjének félidei show-ját, de hazudnánk, Beyoncé ugyanis akkor is működik, amikor éppen nem robban fel semmi a színpad közvetlen közelében (vagy rajta), csak a legnagyobb természetességgel énekel, miközben a mögé pakolt zenekar úgy játszik, mintha az életéért tenné. Odaát tűzijáték, itthon LED-es zakó, de a lényeg a világ mindkét pontján ugyanaz. Mondhatni, az esszencia ugyanolyan összetételű. Akkor a miénk miért ennyire keserű ízű?

Miközben szokásos színvonalán elindult az Eurovíziós Dalfesztivál hazai előválogatója, melyben harminc előadó vagy zenekar mutathatja meg, milyen is a magyar virtus, odaát laza negyedórában olyat alakított Beyoncé régi barátnőivel, amelyet tanítani lehetne minden eurovíziós résztvevőnek, csak hát ugyebár az ilyesmit papíron nem lehet tanítani. Ez a nő képes arra, hogy mindenféle csinnadratta nélkül is lúdbőrözzön tőle az ember fia, a szimpla előadásmódjától, a tekintetétől, attól az átéléstől, ami itthon állítólag Keresztes Ildikó dalában volt csak meg.

Nos, arról a Keresztes Ildikóról beszélünk, aki egy balladát csak bánatos szemekkel tud előadni, tökéletes énekkel ugyan, de mindenféle látható átélés nélkül. Pedig a mindendíjas Ildikó hangja valóban a legjobb, csak éppen valamiért nem tud működni a produkció, aminek a nyilatkozatai sem tesznek túl jót. Elmondja ugyanis, hogy húsz éve van a színpadon, és minden sikeres dalának címe tartalmazza a „nem” szót, mint például a Nem a miénk az ég, és még a… szóval… hát rendben, valóban nincs több. Húsz év alatt ez elég soványka, és erről nem ő tehet, hanem a dalszerzői, a koreográfusok, és nagyjából mindenki, aki körülveszi. Az alapanyagokból bármilyen rossz szakács tud ehetetlent főzni, ne a hozzávalókat utáld, ha ügyetlen a kéz, aki ételt varázsol belőlük. Hihetetlen pazarlás, ami vele történik.

Beyoncé dalszerzői azonban nagyon is profik, de hát erről szól Amerika, a profi show-ról, a popzenei termékek ügyes előállításáról, amiből nem vagyunk képesek tanulni. Mint ahogy másból sem. Nézzük csak az isteni B’ múltkori ballépését, azt a bizonyos elnöki beiktatáson való playbackelést. Mit tesz ilyenkor a szupersztár? Azt mondja, oké, elismerem, de majd a Super Bowl, na az nagyon ott lesz. És nincs több kérdés. Nem hibáztatod, nem ostorozod, csak azt mondod, megvárod, megnézed. Aztán elégedetten csettintesz, mert valóban megcsinálja a lehetetlent, odadobja magát eléd kilóra, őszintén, remek koreográfiával, remek énekhanggal.

Eközben A Dal stúdiójában: Palcsó Tamás a zsűri szerint tiszta énekhanggal, nagyon jó tánccal ad elő egy remek slágert. Keresd meg az előbbi mondatban a három elrejtett, apróbb hibát. Segítünk: Palcsó Tamás vidáman, de erőtlenül és hamiskásan énekel, egy betanult, erőltetett koreográfiát ad elő, ami egy olyan dalhoz tartozik, mely kissé hasonlít a tavalyi Learning To Let Go című, valóban remek slágerre, ami viszont hasonlít Bruno Mars The Lazy Song című igazán kíváló dalára. Szinte látod, ahogy kínosan ügyel minden forgásra, kézmozdulatra, húúúra, jeeeere, és közben úgy sétál, hogy az embernek akaratlanul is az jut az eszébe, a fiú képzeletben egy hatalmas hordóban tapossa a szőlőt mezítláb.

És nincs egyetlen ember sem odabent, aki azt mondja neki: Tomikám, legyél szíves kifáradni az Exit feliratú ajtón, de tüstént, mert ez még Kelet-Európa-Alsón sem szint. Ellenben megdicsérik, kap egy minimális kritikát, aztán mosolyogva eltávozik, majd tovább is jut. A műsorban szereplő sztárok kilencven százaléka mondhatná, hogy sokszor hibáztam, elismerem, de majd most megmutatom. És nem mutatja meg, csak előjön, és elköveti ugyanazt a hibát, amit sokszor előtte.

A Super Bowl félidei show-ja ugyan hiperlátványos, ötletes és bivalyerős volt, mégsem arra fogunk emlékezni belőle, hogy milyen volt a vetítés, a tűzijáték, hanem a főhősnő erősen szexuális, és minden pillanatában tökéletesen hihető pillantásaira, és persze embertelen pontosságúra csiszolt hangjára is. Közben pedig senkinek eszébe sem jut, hogy Beyoncéban nem sok eredetiség lakozik, de azt a nagy tehetséget, ami belé szorult, olyan precizitással használja ki, ahogyan az a poptörténelem nagykönyvében meg van írva. Mert őszintének tűnik, és az is.

Eközben szombat este: Galambos Dorina Nouvelle Vague-osat játszik, Fehér Zoltán Ricky Martinosat, Rácz Gergő Delhusa-hangon énekel egy olyan produkcióban, ami egy vallási műsorból sem lógna ki, Palcsó Bruno Marsra aludta magát, Keresztes Pinkre, Bogi Duffyra, Gyurcsík Tibi rappercsaja pedig hallhatóan Nicki Minaj prozódiáját fogyasztja előszeretettel reggelire. Csak közben ez eszünkbe is jut. És ez a probléma. Nincs már túl sok megléphető új mező a popzenében, és nem bűn olyan területekre tévedni, amelyeket nem mi fedezünk fel. De akkor legyünk már végletekig alázatosak a hely szellemiségéhez, az előttünk érkezőkhöz és magához a szakmához is!

Sajnos a legfőbb probléma pontosan itt van. Míg odaát tudják, hogyan kell felépíteni valamit, mikor kell visszavenni, és mikor kell elengedni a gyeplőt, itthon már az elején a lovak közé dobják, mehet bármi, a vigyorgós topogás, a hamisan éneklés, a bánatos szemmel balladázás, a rossz stylist, a rossz koreográfus, és az értetlen zsűri, aki nem tudja megkülönböztetni a Jet Are You Gonna Be My Girl-jét Ricky Martin Livin’ La Vida Loca-jától. Persze, kis ország, kis foci, kis show és kis dalok. Csak éppen egy jó dalhoz mindössze egy jó ötlet kell, egy jó előadáshoz pedig átélés. Ezek pedig nem kerülnek pénzbe. Akkor hol is vannak a megvalósíthatóság terén azok a fene nagy különbségek?

(Fotó: Europress/Getty)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon