M. Night Shyamalan, az egykor ünnepelt csodagyerek végképp elveszett. Új filmje nem hogy nem helyezi őt vissza a csúcsra, hanem bebetonozza őt a legrosszabbak közé.
Kedves gyerekek! Esti mesét mondunk nektek, melynek főszereplője M., a királyfi, akit fantasztikus történetei tettek ünnepeltté egykori királyságában. M. nagyon értett a meséléshez, királysága ámuldozva hallgatta sztorijait szellemekről, sebezhetetlen férfiakról, régi falvakról, ufókkal kokettáló Mel Gibsonokról, mert mindig egy akkora csavarral fejezte be a sztorit, amitől a vár fala adta a másikat. M. azonban egyszer csak elfelejtette, hogyan kell történetet mesélni. Népe elaludt a meséin, majd már elaludni sem tudott az értelmetlen mendemondáktól, melyek időnként kiszaladtak a száján.
M. a mai napig sem tudja abbahagyni, bár már többen szeretnék. Ezúttal egy apa-fia sztorival állt elő, melyben a főhős, Vilmos egy elszánt, félelmet nem ismerő katona, fia, Dzséjden pedig egy tehetséges, de dacos újonc. A hetedhét határon, az üveghegyen és a galaxison túl élnek ők, ahol a kurta farkú szörnyek túrnak emberhúst. Az emberiség ugyanis lakhatatlanná tette a Földet, mire nagy űrhajókat épített és elillant egy messzi-messzi galaxisba. Azzal azonban nem számoltak, hogy a bolygón olyan szörnyek élnek, akik virágcsokrok helyett hatalmas karmokkal várják őket és igyekeznek belőlük csípős kolbásztölteléket keverni nagy odafigyeléssel.
Apa és fia ugyan nem igazán találják a közös hangot, de mégis közeledni próbálnak egymáshoz, amikor közös útra indulnak, de jaj, az elektromos rája, amin közlekednek lezuhan, pont a Földre, amely lakhatatlanná és élhetetlenné vált. Ezt onnan lehet tudni, hogy az állatok közül csak a vaddisznók és a majmok maradtak életben, de sebaj, hiszen Boeing-nagyságú sasok nőttek a többi faj helyett, és még meglehetősen rosszul animált tigrisek is tiszteletüket teszik, hogy hörögjenek egy jóízűt. Nincs mese, apa és fia menekülőre fogják, de a mese még egy otthonról magukkal hozott szörnyet is behoz a képbe, mert nélküle nem lenne az igazi a történet.
Shyamalan úgy mesél, hogy közben a karaktereiből komplett hülyét varázsol, már egyetlen pillanat elég ehhez, Jaden egyetlen arckifejezéssel (melyet a szakma csak a Kristen Stewart Extra Hard Version-ként emlegethet) játssza végig a filmet, a párbeszédek annyira fülsértőek, hogy a mozi közönsége többször röhögött fel egy-egy drámai jelenet alatt is. A dráma egyébként túlságosan is erősen igyekszik befurakodni a képbe, de egy szottyadt pillecukor fajsúlyosságával rendelkezik, és legalább annyi értelme van, mint egy venezuelai szappanoperának: apu túl kemény katona, a fia lázadó, na bumm, ebből vajon mi lesz.
Az egészet ráadásul nyakon önti valami olyan szintű hazafias érzelemmel, ami az utolsó jelenetekben már egyetlen laza mozdulattal csapja ki a biztosítékot, és ha addig nem röhögtél fel horkantva, akkor a végefőcím előtt majd biztosan megteszed. A Föld után egy borzasztóan megírt, közepesen rendezett, iszonytatóan eljátszott, de egyszer megnézhető sci-fi, ami semmi másról nem szól, csak hogy valaki menekül valamilyen állat elől. Will Smith legrosszabb filmje és csak egyetlen fokkal jobb, mint Shyamalan legpocsékabb mozija, Az utolsó léghajlító. Nem jön már több Hatodik érzék-szintű alapvetés. Kár várni rá.