Hanem egy magyar dokumentumfilm. A létezés eufóriája werkfilm, életrajzi mozi, s úgy eleve, az egyik legszebb mozgókép, ami idén a mozikba került. Igen, táncolnak benne. Kritika.

Fahidi Éva 94 éves lesz októberben, gyönyörű, ragyogó tekintetű nő, családjából egyedüliként túlélte Auschwitzot, írt könyvet, s 2016 óta táncol főszerepet a Tünet Együttes Sóvirág, avagy a létezés eufóriája című darabjában – a kortárs táncművészet egyik legnagyobb nemzetközi sztárja, a nem kevésbé lenyűgöző, felkavaróan különleges Cuhorka Emese partnereként. A darab Éváról szól, az életéről, a vágyairól, arról, hogy ha már fizikailag túléltük, akkor lélekben is túlélhető minden. Legalábbis akkor biztosan, ha Fahidi Évának hívják az embert.

A Sóvirág rendezője, Szabó Réka, szenvedélyes színházi ember és matematikus annak idején előhozakodott az ötlettel, hogy mi lenne, ha barátnője eltáncolná azt, aki ő, ami az élete – készítenének egy előadást, jönne mellé egy társ, aki egyfelől segíti őt, másrészt fiatalkori tükörképeként lesz fontos része a Sóvirágnak. Éva mindig is odavolt a táncért, olcsó magazinos kifejezéssel élve rajta volt a bakancslistáján, hogy egyszer folytathassa azt, amiről régen le kellett mondania. Hogy egyszer ott állhasson a rivaldafényben. Nem, nem úgy, mint a bácsi a diétás kólareklámban, aki két korty után csinál magából gyorsított iramban vén hülyét. Hanem úgy, ahogy egy angyal képes, aki végre megkapja a szárnyait.

A Sóvirágban sokat táncolnak próbateremben, színpadon, a Sóvirágban fontos dolgokat mondanak el a mozdulatok, az érintések nyelvén, de akkor is torokszorító élmény, amikor Éva a holokausztról mesél, amikor a film elején ellátogat oda, ahol családjával él, ahova emléktábla kerül, s ahova Éva még túl a kilencvenen sem szeretne belépni. Fahidi Évából árad a jóság, a virgonc életszeretet, a kacérság. Törékeny, mégis erős ember, aki olyan tisztasággal és őszinteséggel beszél magáról, az életéről, hogy nem telik el néhány perc a játékidőből, s máris gombóc lesz a néző torkában. Ami csak dagad, csak dagad és dagad.

 

Nem lehet levenni a tekintetünket Éváról, s már ettől is nagy élmény lehetne A létezés eufóriája, de ott van még az is, hogy a remekül szerkesztett, mindenféle modorosságtól mentes film három iszonyú tehetséges, egyedi kisugárzású nő barátságáról is szól: arról, hogy Éva, Réka és Emese mit jelentenek együtt, s milyen sűrű szövésű kapcsolat kötötte össze őket valószínűleg már akkor is, amikor még nem is ismerték egymást. No meg szól arról is, hogy mire való a test, azon kívül, amire a legtöbben használjuk. Kínozzuk, kihasználjuk, elhanyagoljuk, felöltöztetjük, megpróbáljuk esetleg felpumpálni.

Éva és Emese arra használja a testét, hogy meséljen időről, korról, traumákról, álmokról, feloldozásról és megnyugvásról. Nézed, nézed őket, s arra gondolsz, arra a közhelyre gondolsz, hogy náluk valóban, tényleg bizonyítás nyer, miszerint test és lélek egy és ugyanaz – pontosabban egy és ugyanaz tud lenni, ha valaki képes rá, hogy e kettő ne legyen elválasztható.

Én úgy adnék Oscar-díjat ennek a filmet, mint a huzat.

10
  • Egyre jobbak a magyar dokumentumfilmek, s közülük is ez az egyik legszebb.
  • Azoknak is ajánljuk, akik azt hiszik, nem érdekli őket a tánc.
  • A végén csak arra tudsz gondolni, hogy „Köszönöm”.

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon