Igen-igen, van benne Michelle Pfeiffer is, s most kicsit jobban használja a Disney, mint a Marvel-filmekben, s az is kétségtelen, hogy ha Jolie és Pfeiffer elkezdenek szemeikkel szikrákat szórni a másikra, akkor ott szóródnak a szikrák rendesen. Ilyenkor a sok pénzből, de kevés fantáziával odakent CGI-hókuszpókusz helyett valamelyest a színészmesterség is tiszteletét teszi a vásznon – de a két sztár meseközegben levezényelt, s Elle Fanning, valamint Harris Dickinson megszeppent pislogásával kísért szikraszórása még mindig kevés ahhoz, hogy indokolt legyen e második rész létezése.

Eleve az is vicces, ahogy az előző film végén pozitív figurává nemesített dark-kosztümös tündérrel kapcsolatban megmagyarázzák a film elején, hogy miért is kezelik őt mégis gonoszként a történetben: hát, mert úgy mesélte a nép a sztorit Csipkerózsikáról (bocs, Auroráról) és Demónáról, hogy szépen lassan kikopott belőle a lényeg. Vagyis az, hogy a lányka kvázi nevelőanyja nem is szemétláda.

Mondhatnánk, micsoda frappáns megoldás! Amivel egyébként később is megpróbáltak valamit kezdeni a forgatókönyvírók, pontosabban próbálkoztak, ám végülis a Demóna: A sötétség úrnője is csak arról szól, amiről az előző film. Csak most mi ugye tudjuk, hogy Demóna nem szemétláda, megnéztünk erről egy egész filmet anno. Már csak jó néhány meseszereplőt kellene erről meggyőzni. Bőven van rá idő: 118 perces a film.

Ebbe a 118 percbe persze sok minden belefér, s e sok mindenből leginkább a fent már emlegetett szikraszórásnak van érdemleges élvezeti értéke. A többi a szokásos Disney-féle CGI-cirkusz, komolykodva előadott háborúskodással, emberek és tündérföld lakói között. Aminek kábé akkora a tétje, hogy Angelina Jolie vajon tizenkétszer, vagy tizenháromszor repülhet dühösen csodaszép szárnyaival, amíg kiderül róla, hogy ő tulajdonképpen… nem, nem szemétláda – hanem boldog örömanya is lehet belőle.

Állítólag a színésznő egyébként elég sokszor mondogatta a Disney-nek, hogy ő szívesen csinálna még egy részt, s a filmet végigszenvedve azt kell mondjam, eléggé elképzelhető, hogy a Demóna 2. szinte csak miatta készült el. Ami persze nem baj, hiszen miért ne lehetne szívügye egy világsztárnak? Csak közben azért nem ártott volna azzal is foglalkozni, hogy ezt a privát bulikát majd mások is megnézik. Nem a csak a művész, s annak lelkes családtagjai.

(Nem beszélve arról, hogy apukaként legalább még egyszer végig kell majd ülnöm. Személyes nyomor ez persze, de azért, remélem, néhányan csuklanak majd a Disney-nél, amikor ez bekövetkezik.)