És te sírtál már Depeche Mode koncertfilmen?

Ha láttad a Spirits in the Forestet, akkor valószínűleg igen. Ha nem láttad, akkor még elcsípheted egy-egy extra vetítésen. Nagyon érdemes.

Anton Corbijn nagyon ügyesen rájött, hogy egy átlagos koncertfilmet a mozikba vinni semmi értelme sem lenne. Boldog-boldogtalan ezt csinálja, a Depeche Mode-nak meg nincs szüksége arra, hogy azt tegye, amit a többiek. Kitalált inkább egy teljesen új koncepciót, ami bár elsőre nem annyira hangzik jól, összességében nagyon is jól működik: kiragad a világ legkülönbözőbb pontjairól hat rajongót, akiknek megváltoztatta az életét a DM, közben elrepíti őket a Global Spirit turné záróbulijára a berlini Waldbühnébe, hogy aztán ott potyogjanak a könnyek, és üvöltsön mindenki, mintha nem lenne holnap.

 

De mitől lesz érdekes egy ilyen film? A rajongó ugyebár elvileg inkább azt akarná látni, hogy a zenekar mit művel egy-egy koncert között, mit érdekli őt néhány rajongó? És most kezdődik az Emberi sorsok című teleregény, annak is 1273. epizódja a Depeche Mode-kiadással. Ezeknek a rajongóknak ugyanis erős sztorijuk van (többnyire), a DM pedig mindannyiuk életét megváltoztatta. Ott az apuka, aki elvált a feleségétől, a gyerekeit alig látja, de egy vicces, DM-hez köthető YouTube-projekt miatt néha-néha össze tudnak verődni a fiával és a lányával, akikkel egyébként már sztárokká váltak. Vagy ott az anyuka, aki egy autóbaleset során huszonévesen totális amnéziával kelt fel a kómából, és mindössze egyetlen dologra emlékszik csak: hogy szerette a Depeche Mode-ot.

És a többiek története sem gyenge, bár azért akadnak kissé egyszerűbb sztorik is, Corbijn viszont ezeket a történeteket cseppenként adagolja, jön néhány fordulat, aztán ott tartasz a végén, hogy elmennél együtt koncertre ezekkel a fiúkkal-lányokkal, és ettől lesz nagyszerű ez a film. Pontosan azt adja vissza, azt a légkört, amit a Depeche már évtizedek óta megteremt. Ahogy az egyik szereplő mondja, olyan ez, mintha templomba mennél, ahol tényleg mindenki összetartozna.

 

Mindenkinek van Depeche-sztorija. Valamilyen módon mindenkinek belecsapódtak az életébe Dave Gahanék, ott voltak fontos pillanatokkor, valahogy mindig tudták a választ mindenre. Te sem vagy feltétlenül más, mint ez a hat ember, de az ő sztorijaik persze szélsőségesebbek. Még én is órákig tudnék mesélni arról, hogyan volt ott a Judas az egyik legnagyobb szakításom pillanatában úgy, hogy tökéletesen illett a szövege az adott helyzethez, hogy hogyan jöttem rá az első DM-koncertemen arra, hogy az éppen aktuális kapcsolatommal gáz van, aztán a következőt hogyan ölelte át szinte teljesen a zenéjük, hogy hogyan altattam a fiamat a Goodnight Loversre, de tényleg sorolhatnám még iszonyú sokáig. Nem teszem. Jobb ez így. De nem mondom, hogy nem szedtem össze magamban, mit jelent nekem a DM.

Ez a film pont azért fordít egyet a hagyományos koncertfilmek nézőpontján, hogy te is nézz magadba. Hogy fogalmazd meg magadnak, kik is ezek a csávók a számodra. Csodálkozz rá, mennyit jelentenek, és lásd, milyen lazán tolják még mindig a színpadon a csodával határos módon. Magából a koncertből nem mutat túl sokat Corbijn, inkább csak részleteket ad a dalokból, amelyek a legnagyobb hatással voltak a szereplőkre, néha meg is mutatja a reakcióikat rá. És ettől lesz olyan kíméletlenül őszinte ez az egész.

Amikor az apuka azt mondja, hogy képtelen sírás nélkül meghallgatni a Precioust, amit Martin a válására írt, főként a gyerekeinek szóló „angels with silver wings shouldn’t know suffering” sort, majd látod, ahogy a férfi a koncerten ebben a pillanatban megtörik, és a gyerekei mellett az arcába temeti a kezét hangosan zokogva, akkor tudod, hogy ez nem kamu, nem színészet, ezek valódi emberek, ez pedig maga a valódi világ, annak is egy rettenetesen fájdalmas, de mégis szép verziója.

Mert igen, a Depeche valójában tényleg összehozza az embereket, és a legborzasztóbb pillanatokban is ott van, hogy segítsen, de tulajdonképpen ez nem csak erre a bandára igaz. Ez az egész a nagy általánosságban vett zenéről szól. Hogy az embereket a világban jelenleg zajló sok nyilvánvaló faszság ellenére a jó dolgok felé tudja fordítani, és nincs is annál jobb, mint megismerni egymás sztorijait, plusz osztozni a rajongásban.

A Spirits in the Forest nem csak a Depeche Mode-ot emeli az egekig, hanem a zenét magát. A zene nem képes bármire, de arra igen, hogy jobb legyen tőle ez a hely még a reménytelen helyzetekben is. A Spirits in the Forestet csak egyetlen napig játszották a mozik, de november végén még néhány helyen utoljára elcsípheted.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon