Úgy érzem, a végletek társadalmában élünk. Több ezer ember, elbaszott kézmosási lehetőségek közepette, masszívhugyos kézzel felfedezi magának a világot egy nyolcvanezres fesztivál mocskában, miközben két hónap múlva maszkkal, védőoltással, lázcsekkolás után mehetnek csak be egy színházi előadásra, ha egyáltalán lesznek még színházak. Üdv a világunkban!

Megvallok valamit. Sosem voltam igazán híve a szigorú lezárásoknak, a komolyabb járványügyi korlátozásoknak. Főleg annak a fejetlenségnek nem, amely révén egyszerre lehettek a kaszinók nyitva és a színházak zárva; egyik nap több tízezer ember mehetett ki futballmeccsre, nem sokkal később pedig egy kocsmai légyotthoz is oltási igazolás kellett.

Szóval sok a megkérdőjelezhető elem így utólag nézve, de hát mindezt írjuk az új helyzet volt, nem tudtuk, hogy mi lesz számlájára. (Steve Jobs is megmondta, hogy nem lehet összekötni a pontokat a jövőt fürkészve; az összefüggések csak utólag visszanézve látszanak majd.) A szigorú járványügyi korlátozások védőpajzsként szolgáltak egy szűk csoport számára, egy jóval nagyobbat viszont kiszolgáltatottá tett hosszú évekre. Az intézkedések egy része talán többet vitt el, mint amennyit hozott – persze nem kell velem egyetérteni, ez csupán az én meggyőződésem. Tenném hozzá ugyanakkor gyorsan, mielőtt egy türelmetlen olvasó alufólia-sapkát képzelne a fejemre, hogy

mindezek ellenére elhivatottan bízom a tudományban; és amikor laikusként próbálok rálátni arra, mire megyünk vele és hol tartanánk nélküle, egyfajta csodálat lesz úrrá rajtam.

Amikor ráébredek arra, hogy egykor nem voltak védőoltások és fertőtlenítőszerek, akkor hálát érzek azért, hogy talán mégis jókor, jó helyre születtem. Meg hogy volt egy Semmelweis Ignácunk, akinek a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéseiről és úttörő higienizáló intézkedéseiről az orvostársadalom sajnos sokáig nem vett tudomást. A világ szerencsére jobban odafigyelt Louis Pasteur-re, aki sokadik arcként felfedezte a baktériumokat és azoknak a fertőzésekben betöltött jelentőségét, majd jött Joseph Lister, aki bevezetett egy sor antibakteriális eljárást, hogy a mikróbákat még azelőtt elpusztíthassuk, hogy azok a nyílt sebbe jutnának.

Szóval a világjárvány megkeserítette sokunk életét, azért viszont nem bánkódtam, hogy az emberek ezentúl legalább nagyobb elánnal tartják be az alapvető higiéniai szabályokat, ha már ismerjük őket, és civilizációs mérföldkövekként tekintünk rájuk.

Nem kell persze semmi túlzásra gondolni, csak olyasmire, hogy ne fogjuk már a kezünkbe a perecet, miután végigtaperoltuk a fél várost; vagy miután hazaérkeztünk, egy alapos kézmosással hagyjuk magunk mögött a külvilág mocskát és zaját.

Emberek, felejtsük már el végre ezt a kézfogásnak nevezett idióta szokást!

Az egész csak arra jó, hogy a nap végére mindenkinek faszos legyen a keze.

Aztán pár hónapja egy újabb tragédia ütött be a közvetlen környezetünkbe: a szomszédunkban háború tört ki, ez pedig még inkább átírta a valóságunkat. A szép idővel folyton háttérbe szoruló világjárványról még inkább lekerült a fókusz, én pedig pár hete nagyon meglepődtem, hogy mennyire.

Vibe fesztivál, te édes mocsok

Nekem személy szerint a Vibe már évekkel ezelőtt se jött be, a Félsziget hangulatát és fesztiváljellegét nyomokban se tudta visszaadni – de ezt fogjuk az idő múlására, meg arra, hogy boomerként szeretjük lehúzni az új dolgokat. Ezúttal bárpultosként próbáltam szerencsét – egy régi haverom intézett be a melóba, ugyanis régi vágyam volt az, hogy egy fesztiválhetet így izzadjak végig.

A Félsziget lelke tovaszállt

A marosvásárhelyi fesztivál a 2013-ig megrendezett nagy múltú Félsziget tradícióiit – amely egy időben a legnagyobb romániai fesztivál is volt – próbálja továbbvinni, vagy ha nem is próbálja, egyszerűen a helyébe lépett. Aztán a világjárvány a Vibe-nak is beütött, és 2019 után egészen 2022-ig kellett várni az újabb menetre.

Kezdjük azzal a nagy igazsággal, hogy a fesztiválok általában sok mocsokkal járnak. Ez az egyik olyan része, amit az évek múlásával egyre nehezebb megemészteni, de azért én régi motoros vagyok, az igényeim se túl magasak, ha vigyorogva élem a kontextust. Egyébként sem vagyok szent: kurva sokszor vétek én is, higiéniai értelemben már maga az élet is egy piszkos nagy vétek, bizonyos helyzetekben pedig nem is lehet kikerülni a bajt – gondoljunk csak a smárolásra vagy egy gandzsa elpostázására. Az ember meg néha tesz rá a nagykódexre, és egyenesen keresi ezeket a lehetőségeket – mert bár a fesztiválok sok mocsokkal, emberrel, káosszal és kényelmetlenséggel járnak, megtöltik az ember agyát, szívét, nemi szervét sok-sok élménnyel.

Az azonban már a világjárvány előtt is csak iszonyat mennyiségű pia után vált mindeggyé, hogy a mocsok és káosz aranybányájában, mondjuk egy könnyűzenei fesztiválon nekiessek kézmosás nélkül a kajának, amennyiben az evés nem oldható meg belenyúlás vagy hozzámarkolás nélkül – például evőeszközzel, fogpiszkálóval, szalvétával, „csomagolásban fogyasztással”, szóval ilyesmivel.

Épp ezért az, hogy a kevésbé mediatizált, ugyanakkor továbbra is létező koronavírus-járvány során egy összesen több mint nyolcvanezer ember által meglátogatott fesztiválon alig vannak kézfertőtlenítők, kézmosók, nos, kissé beütött.

Pedig mondom, nem én vagyok a világ legpedánsabb embere. Sok hülyeséget csináltam már az életben, ami miatt felpakoltak a net különböző bugyraira, de miután összefogdostam csomó poharat, kezet, asztalt, budiajtót, kápét, és félnapnyi izzadság tapadt rám a tikkasztó kánikulában, azért törekedtem a kézmosásra, mielőtt a cerkához, a számhoz vagy az ételhez nyúlok. Mármint többnyire, szóval érted. És igen, tudom, hogy a gyermek immunrendszere is úgy ismerkedik a világgal, hogy sok mindent összeszed; de ha a szennyvízcsatornába viszem kacsaúsztatni, talán mégis túllőttem a célon.

Pedig a Vibe-on gyakran az volt a helyzet, hogy egyszerűen nem tudtam megfelelően és végképp könnyűszerrel kezet mosni. Pedig ugye az volna az egész lényege, hogy ne egy Manhattan-terv bonyolultságú feladvány legyen.

Persze a tojtojvécékben voltak kézfertőtlenítő készülékek, csakhogy már kora délután, vagy még hamarabb kiürültek. A vécék melletti kézmosókban ugyanígy jártak a szappanok, egy idő után már a lábbal pumpálható víz sem folyt. Mire a nagy tömeg megjött, többnyire már kifogyott minden.

Szerencsére nálam volt kézfertőtlenítő. Vagyis gondoskodtam arról, hogy legyen. Azonban úgy hiszem, az emberek többsége nem ebben a hajóban evezett – elvégre én most melózni jöttem harmincon túl, húszévesen viszont én sem kézfertőtlenítővel jártam a világot, még ha akkor nem is voltunk benne egy rohadt világjárványban. (Csak remélni tudom, hogy a hamburgeres arcok is lefertőtlenítették legalább időközönként a kezüket, ha már csupasz kézzel gyúrták össze a kajám #balkanfeelings.)

Másrészt egy fontos dolgot tudni kell a kézfertőtlenítőről: ha a kezünk koszos vagy piszkos, akkor egyszerűen nem elég hatékony. Így egy idő után mindenképp megkerülhetetlenné válik a kézmosás, szappannal és vízzel.

A fesztivál egyébként a szemmel látható szemétben is úszott, de ennek talán tényleg nincs hírértéke. Mivel este nyolctól reggel nyolcig húztuk az igát, a szemem előtt ürült ki és alakult át a fesztivál helyszíne. Mire a nap felkelt, az emberek többnyire eltakarodtak, és a még zenét biztosító sátrakban – ahol mi bároskodtunk – csapatták tovább; a fesztivál területén felállított random asztalokon viszont ott maradt az az irgalmatlan mennyiségű szemét, amivel Dunát lehetne rekeszteni mondjuk Nagymarosnál, főleg egy nagyon száraz nyár közepén. A fesztiválon ugyanis nem voltak repoharak – pedig ez nem valami új trükk, régóta alkalmazzák, bevált, fasza, és működik. Egy jelképes összeget ráfizetek a sörömre vagy drinkemre, amit visszakapok később, ha ügyelek rá. Ez persze többnyire nem megérős az eszüket vesztő bulihuligánoknak, a lelkes kis szemétkupeceknek és földanyának viszont bizonyára az.

Persze tudom én, a fesztivál az fesztivál, ami Vegasban vagy egy ilyen helyen történik, az ott is marad. Csakhogy én azt hittem, tanultunk valamit az elmúlt hónapok, évek – véleményem szerint túlzott – szigorából, és legalább van annyi eszünk, hogy

  • szervezőként biztosítsuk azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a fontos higiéniai óvintézkedések betartásához;
  • ne használjuk olyasmire a masszívkoszos kezünket, amire nem kéne.
Mert mint írtam feljebb: nem lehet mindig kibekkelni mindezt, akarva-akaratlanul is belebotlunk a koszba, néha meg ott történnek az igazán jó dolgok; ugyanakkor vannak olyan rutinok meggyőződésem szerint, amiket el lehet sajátítani egy egész életre – járvány ide vagy oda.

A szigorú korlátozások, járványügyi előírások és szaktippek azt a bogarat próbálták elültetni a fülünkbe, hogy inkább ne is nézzünk rá a másikra, amíg nem fekszik egy kád klórban, vagy nincs lefóliázva a szemhéja és a seggluka, noha

a társas interakció és az erőforrások, érintések, élmények körforgása folyamatos egészségügyi veszélyt rejt magában. Ez mégis egy olyan buli, amiben általában megéri részt venni.

Lehet, hogy most nálam van a fekete dáma, este pedig már nálad lesz, közben mégis volt egy közös élményünk. És most fekete dáma alatt nem tripperre vagy Chlamydiára gondolok, hanem egy beszélgetésre, ötletelésre, ölelésre és így tovább. A világunk mindig is így működött, így tudott fejlődni, jobbá válni. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne törekedhetnénk a már ismert veszélyek minimalizálására néhány könnyed civilizációs vívmány segítségével egy bizonyos pontig; mert egy pont felett már nem költséghatékony sem pszichésen, sem erőforrásügyileg. Értsd: kezet mosni egy random szituáció előtt, tisztességesen a szám elé tartani a kezem tüsszentés előtt, vagy lehúzni a cipőt, mielőtt belépek egy beltérbe, az félpercnyi játék; antibakteriális cuccal megtámadni az otthoni kilincseket naponta háromszor vagy hetekre elzárkózni a barátainktól viszont kínszenvedés.

Az aranyközépút ebben a sztoriban szerintem nagyon fontos, sőt mi több, kritikus.

Ez nálam azt jelenti, hogy

  • nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol az ember antibakteriális szappannal keni magát a hétköznapok során ha kell, ha nem, hogy ezáltal még inkább elősegítse a szuperrezisztens baktériumok térnyerését.

Vigyázat, valami nagyon nem stimmel az antibakteriális szappannal

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az antibakteriális szappanok egyáltalán nem annyira a barátaink, mint amennyire azt eddig gondoltuk.

Ismét a mi térfelünkön pattog a labda az antibiotikumrezisztencia elleni harcban

Az újonnan felfedezett corbomycin és a kevéssé ismert complestati képes blokkolni a baktérium sejtfalának működését.

  • egy olyanban sem, ahol már nem merünk emberek közé menni, mert mi van, ha elkapunk valamit;
  • egy olyanban sem, ahol folyton őrült módon fertőtlenítjük a ruháinkat és a kilincset, mert UV-lámpával kiszúrtunk rajta egy ujjlenyomatot;
  • ahol nem smárolhatunk egymással orvosi papír nélkül;
  • sőt, egymás arcát se láthatjuk évente hét hónapig;
  • ahol már szexelni sem lehet, mert az egészségügyi veszélyt rejt magában – lásd a Tom Cruise-filmet, a Különvéleményt (Minority Report);
de egy olyanban sem szeretnék élni, ahol egy könnyűzenei fesztiválon nincs lehetőségem kezet mosni vagy kézfertőtleníteni, főleg járványidőszakban. Mert ez a lónak már kurvára másik oldala. Attól ugyanis, hogy nem parázok rá mindenre, nem kell önként hülyének lennem, és az alapvető óvintézkedéseket is eldobnom magamtól, főleg egy ilyen világhelyzetben.

Azt nem tudom, mi a helyzet a többi fesztiválon, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokkal jobb. A fesztiválszervezők és fesztiválarcok – vigyázat, nagy életbölcsesség jön, amiket a Facebookon sok helyen látott élet iskolájában is tanítanak bizonyára – között ugyanis mintha nem is lenne olyan nagy különbség. Persze mint mindig, tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, annak el a kezekkel tőle.

Érdemes lehet kitérni a fesztiválozók igényeire is: zavarta-e őket az, hogy csak kurva nehezen tudnak kezet mosni? Sokakat bizonyára, de így tippre a többséget talán nem. Erre jöhetne is a válasz, hogy annak való igazán a fesztiválozás, akit nem érdekel a kézmosásos biszembaszom, más pedig ne menjen oda.

Ezt a gondolatmenetet többféleképpen is ízekre lehetne szedni, de én most csak annyit fűznék hozzá, hogy a mindennapi szűk és tág környezetemben is állandó jelenség az, hogy sokan több koronavírus-hullám után is mocskos manccsal csipegetnek dolgokat, vagy éppenséggel a másik kezéből, netán a koszos asztalról veszik fel azt. És ez már nem egy fesztivál sok fiatal nemtörődöm buliarccal, hanem idősebb barátok, munkatársak, átlagos emberek átlagos igényekkel, random helyszíneken, moziban, étteremben, színházban, buszon, egy előadáson vagy egy kórházban.

Közülük sokan felelősségteljesek, lelkiismeretesek, vagy éppen családosok, de a képlet valahogy ugyanaz mindenhol: mintha még Semmelweis korában élnénk, amikor a kézmosás többnyire fölösleges dolognak tűnt addig, amíg nincs jól látható kosz a kezünkön.

Szóval úgy érzem, a végletek társadalmában élünk. Beüt a krach, kurvára rástresszelünk egy bizonyos témára, majd a közösségi média és a sajtó közbenjárásával kollektíve megborulunk, félig belenyomorodunk. Pár hétig-hónapig csak ekörül forog az agyunk, akinek meg nem, annak elment az esze, meg a kurva anyja.

Irtó nagy szigor és önfegyelem jellemzi az új szociális és közegészségügyi kódexünket, majd amint az online sajtó és a közösségi média által is agyonhajtott téma kikerül a nyilvánosságból, egyszerűen visszatérünk a régi rutinokhoz, mintha mit sem tanultunk volna az elmúlt hónapokból – pedig hát lett volna mit.

De hát erről szól a mai korszellem: ha csinálunk valamit, akkor azt féktelenül, most, mindent beleadva; ha meg nem, akkor hakuna matata, és szarjunk magasról az egészre. Én azt látom, hogy szinte semmilyen fontos lifehacket, hasznos útravalót vagy életmódtanácsot sem nem tettünk el a tarsolyunkba össztársadalmi szinten ebből a kétévnyi kemény nyomorgásból, még egy rohadt kézmosást sem – rossz emlékekből, illetve traumákból szerencsére bespájzoltunk, ezeket pedig talán még évekkel később is cipeljük a hátunkon. Ha pedig ismét szuperaktuálissá válik és eszkalálódik a probléma, akkor pár hétig ismét padlógázzal taposunk rá, hogy utána ismét elengedjük az egészet.

A társadalmunk mintha csak egy kórosan elhízott egyén lenne, aki mohón és ész nélkül zabál, időközönként pedig meggyötri magát egy méregtelenítő léböjtkúrával, hogy aztán hetekkel később ugyanabban az elbaszott helyzetben találja magát.

Üdv a világunkban!

Ez is érdekelhet:

Elegem van a sok leárazásból – engedjétek végre szabadjára a tudatomat!

„Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. (...) A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk.”

(Fotók: Getty Images, Vibe Fesztivál)

És ezt olvastad már?
Síelés vagy bulizás? Síelés ÉS bulizás!