Ritka az olyan film, ami nem akar többnek látszani annál, ami, és még szórakoztató is marad. Salsázóknak, randizóknak a Flörti dancing tökéletes.
Nick Frost salsázik. Ez már önmagában is megér egy mozijegyet, és egyértelműsíti, hogy itt nem egy újabb keménykedő, részeg/füvezős vígjáték került terítékre, hanem egy táncos mozi, amiben a legelvetemültebbek sem tudnának semmi újszerűt sem találni. Még egy képkockányira sem. Ez bizony igencsak messze esik a Cornetto-trilógiától. Akkor miért jó mégis a Flörti dancing?
Mert a semmi extrát sem akaró filmek általában mocskosul idegesítővé tudnak válni azzal, hogy a legkevésbé sem nézőbarátok, túlzottan ripacskodnak, végtelenül buták, de legalábbis nem azokkal a jegyvásárlókkal pacsiznak, akik igazából sem gondolkodni, sem unatkozni nem akarnak, de mégsem átallanak moziba menni. Szerencsétlen helyzetben vannak azok a nézők, akik nem egy szemes ostoros intelligenciájával rendelkeznek, de (és itt a csavar) van humorérzékük, és mégsem akarnak minden pillanatban Bergman-filmekkel szórakozni. Mert igen, van az úgy, hogy az intelligens moziba járó hajlandó pénzt fizetni azért, hogy kellemes semmittevésben, mindenféle agymunka nélkül töltsön el másfél-két órát.
A Flörti dancing azon kivételes filmek egyike, ami alatt bárki jól szórakozik, feltéve ha az a bizonyos bárki tudja, mivel is áll jelen esetben szemben. Egy pillekönnyű táncos vígjátékkal, ahol az egykori fiatal salsaisten, Bruce (Nick Frost) egy szerencsétlen eset után (Butters biztosan tudna hasonlóról mesélni) elégeti cipőjét, vele együtt teljes személyiségét is, majd jó barátságba kerül a zsírral. Felnőve, pocakosként új főnöke, Julia (Rashida Jones) kegyeiért kezd el harcolni paraszt kollégájával, Drew-val (Chris O’Dowd), amikor viszont kiderül, hogy Julia él-hal a salsáért, a harc sokkal keményebbé válik, Bruce pedig újra a parkettre lép, hogy visszaszerezze férfiasságát.
A leghatalmasabb klisékből építkezik a Flörti dancing, de úgy teszi, hogy közben ne kérd számon rajta kiszámíthatóságát. Mert persze, már az elején tudod, mi lesz a vége, sőt, a közepe is, de egyrészt remek látni Frostot a flitteres cuccokban, másrészt folyamatosan érzed, hogy a film minden pillanatában kikacsint rád, ezt bizony nem szabad egy pillanatig sem komolyan venni. James Griffiths rendező, aki korábban az Episodes és a Misfits részeit dirigálta, egyszerűen szimpatikus karaktereket hoz, akik közül még a genyát is lehet kedvelni beszólásai miatt.
Frosttal lehet azonosulni, főként, ha van rajtad némi súlyfelesleg, de ez téged nem feltétlenül izgat. Rashida Jonest pedig lehet imádni, mert már megint az aranyos, megközelíthető csajt adja, még akkor is, ha tulajdonképpen egy nehézfémipari céget irányít, ami azért valljuk be, picit borítja a koncepciót, de érdekel ez valakit?
A Cuban Fury másfél órára kikapcsol, van benne minden, amire számíthatsz, mester és tanítványa, jó csaj, sok zene, felemelkedés, vicces főhős, akinek ott a helye minden idők legszerethetőbb férfitáncosai között, vicces gonosz, aztán hazamehetsz, jó kedvvel hagy magadra, jó eséllyel pedig kedvet kapsz miatta a tánchoz is. Hogy fogsz-e rá emlékezni fél év múlva? Nem. De ha mégis eszedbe jut, nem társul majd hozzá egy izzasztó gyomorgörcs, mint társai esetében. Sok vizet nem fog zavarni, de kellemes és szórakoztat. Urak és hölgyek, a színpad az önöké!