Háborút csakis a legmodernebb eszközökkel érdemes vívni. Jonathan Davis fővezér és elszánt katonái ügyesen váltottak stratégiát a győzelem érdekében, de mit kellett feladniuk a sikerért? Siker ez egyáltalán?

Nehéz eldönteni, mi is valójában az új Korn album: okos kísérlet a rajongótábor növelésére, vagy elkeseredett próbálkozás a jelenlegi fősodorba kerüléssel. Az igazság nem odaát, hanem valahol a kettő között van. A gitárokat és organikus dobot csak jobb pillanataiban tartalmazó The Path of Totality simán lehetne tekinthető Davis kvázi szólólemezének is, hiszen csak nyomokban lelhető fel rajta a jól megszokott Korn hangzás, ebben a csatában a wobblerek és az ének harcolnak, a „hagyományos” hangszerek otthon dörmiznek macikás pizsamájukban csendesen. Háborús hősünk nagy hangsúlyt fektetett a külső tanácsadókra, az ilyen jellegű harci stratégiákat ugyanis senki sem készíti el jobban, mint Skrillex, a Kill the Noise, Datsik és a Noisia. Az eredmény egy közepesen izgi, de fejleszakítós album lett, amit remekül vezetett be a Get Up!, majd a Narcissistic Cannibal. Előbbi talán a Korn legjobb dala, ami a Follow the Leader idején született legnagyobb sikereik után készült, üvöltős refrénje a koncerteken ezer százalékos biztonsággal okoz rekedtséget a kedves megjelenteknek. Érdekes, hogy Davis pont most került igazán formába, a legjobb énektémáit hozza, mindegyikük azonnal megjegyezhető, már-már slágeres, azonnal ütő darab. Talán jót tett neki a változás, végre tényleg felszabadult annak köszönhetően, hogy hangzásukban teljesen más dimenzióba csúsztak át.

A világ szerint

  • NME: 6/10
  • Rock Sound: 8/10
  • Metal Hammer: 8/10
  • Metacritic: 58/100
  • Spin: 7/10


A Korn hirtelen váltása viszont valahogy mégis érthetetlen. Legutóbbi, III: Remember Who You Are című művük konkrét visszakanyarodás volt a régi formához, sikeresnek is volt tekinthető, még akkor is, ha komolyabb slágert nem termelt ki magából a zenekar. A bandából kinézetre sem kilógó Skrillex által megtámogatott visszatérő dalok viszont egy, a legsikeresebb időszakának lendületét felélesztő, de mégis teljesen új csapatot mutattak, akiknek eszük ágában sem volt ezúttal a jól megszokott Korn ízt szállítani. A sok-sok vendégproducerrel tető alá hozott újjászületés egységes hangzással gurít, ami furcsa, hiszen ilyenkor az ember azt várná, hogy mindenki valami mást hoz ki majd a dalokból.

Jelen esetben ez nem történik meg, az egész lemez közel ugyanúgy, de bivalyerősen szól, szinte ugyanazon a bpm-en, ugyanazzal a dalszerkezettel 11 dalon keresztül. És pont ez a Path legnagyobb problémája is. Az első felében még boldogan bólogatunk a jobbnál jobb dalokra, később viszont már megfárad a lelkesedés, semmi új nem történik, csak ömlik a jól összepakolt dühös dubstep a hangszórókból. Az izgalomfaktor eltűnik, bár az egyes trackek semmivel sem rosszabbak a többinél. Bármelyikből lehetne klipet forgatni, bármelyikre ráfoghatjuk, hogy a legjobb a lemezen. És sajnos óhatatlanul eszünkbe fog jutni az is, egy-egy dal mennyivel ütősebb lenne hagyományos Korn értelmezésben.

Ha tetszett, hallgasd...

  • Skrillex – Scary Monsters and Nice Sprites
  • Noisia – Split the Atom
  • Vex’d – Degenerate


Összességében viszont a The Path of Totality mégis jó móka: friss, zúzós, emlékezetes, kizárólag hangosan hallgatható darab, csak éppen elfelejtett eredeti lenni. Még szerencse, hogy nem is akart. Ezzel a tudattal hallgatva az albumot pedig simán mondhatjuk, hogy Davisék megnyerték a háborút.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon