Mozikban a Pompon klub, ami a szokásos formulával akar levenni a lábadról: jönnek az öregek, cukik és olyan dolgot művelnek, amit nem lenne szabad. Jó lesz ettől? Nem. De cuki még lehet.

Diane Keaton egyre idegesítőbb. Legutóbb a Könyvklubban (na tessék, még egy klub) alakította saját magát, és egyszerűen már nézni is fájt, hogy mennyire erőltetetten próbálja hozni a szétszórt, de elvileg szerethető nőt, azt, akiért régen többnyire szerettük, de aztán valami történt. Talán a kor. Talán csak elég volt belőle. Ki tudja. Erre most itt a Pompon klub, ahol kettőt visszalépve végre megint szerethető, és még annak ellenére is megölelgetnénk a végén, hogy maga a film igazából semmi igazán extrát nem tud felmutatni azon kívül, hogy imádnánk, ha tévében látnánk valamikor hétvégén délután.

A Poms viszont egy mozifilm, de nem mindenhol, van, ahol a Netflixen lehet rányomni, és már nézni is, hogy ez a pár öreglány mit művel pomponlányként, mosolyogni néhányat, a végén elmorzsolni egy könnycseppet, és már menni is a dolgunkra. De ez rendben van. Ez a film ugyanis nem akar több lenni egy egyszer megnézős cukiságnál, nem történik benne semmi olyan, amit ne tudnál előre, viszont nem is ígéri, hogy bármi meglepővel is próbálkozni fog.

Igazából ha úgy nézzük, a Pompon klub egy gimis film nagyikkal. Óriási szívük van, de tehetségük semmi, így akarnak pomponlányokká válni, mert talán így fel tudják dobni a mindennapjaikat. De ennél azért egy kicsit komplikáltabb az ügy. Martha (Diane Keaton) egy nyugis nyugdíjas otthonba költözik, miután rákos lesz. Megismerkedik ott az állandóan pörgős Sheryllel (Jacki Weaver), aki mindenbe belerángatja őt. Sherly egyik nap rátalál Martha gimis pomponlány-ruhájára, és rájönnek, hogy mit kell tenniük: alapítaniuk kell egy csapatot.

És igen, nagyon bénák. És igen, van egy verseny, amire fel kell készülniük. És igen, vannak körülöttük emberek, akik nem akarják, hogy sikerüljön nekik. És igen, van egy fiatal pomponlány-csapat, akikkel összeakasztják a bajszukat. És igen, Martha megváltoztatja szinte mindenki életét, akivel csak egy levegőt szív. Ahogy nagyjából az ilyen jellegű filmek 90%-ában történni szokott.

És mégsem lehet utálni ezért. Egyetlen századmásodpercre sem meglepő, a kiszámítható szó mellett a poszterének kellene szerepelnie az értelmező kéziszótárban, de akkora szíve van, hogy az ember azt is megbocsátja neki, hogy egyértelműen tévés produkciónak tűnik, hogy néhol kifejezetten szembe megy a józan ésszel, mert a végére megszereted ezeket a néniket, és talán még a mozgásukat is átveszed.

Egyszerű az egész, mint a vajas kenyér. Csak és kizárólag arra játszik, hogy kizárd az agyad, és hagyd, hogy az idős pomponlányok megmosolyogtassanak, megröhögtetni nem fognak, arra nem képesek, de arra igen, hogy jól érezd magad tőlük. A világ szép hely lesz, de hogy erre a filmre emlékezni fogsz-e már egy héttel később, az igazából eléggé valószínűtlen. A Pompon klub egy teljesen felejthető, kockázat nélküli feelgood film, nézd meg, felejtsd el, öregkorodra viszont légy mindig olyan mosolygós, mint ezek a nagyik, és akkor mindenki jól jár.

5
  • Teljesen kiszámítható, egy századmásodpercnyi eredetiség sincs benne
  • Mégis lehet szeretni az öreglányok miatt
  • Valószínűleg jövő héten már arra sem emlékszel, hogy láttad

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon