Dakota Johnson nem éppen a legimádottabb figurák egyike A szürke ötven árnyalata-trilógia óta. Pedig nagyon is jó színésznő. Ha nem hiszed, irány a mozi és a Pont az a dal.

Vannak filmek, amik kirepítik az adott színészeket a csúcsra, még akkor is, ha egyszerűen szarok benne. Ilyen volt például az Alkonyat Robert Pattinsonnal és Kristen Stewarttal, akik azóta már bebizonyították, hogy tényleg tehetségesek, és nem csak a meredten előre bámulásra képesek, és ilyen volt A szürke ötven-trilógia is, amiben Dakota Johnson és Jamie Dornan nyakába szakadt az a hálátlan feladat, hogy megpróbáljanak valami élvezhető izét varázsolni abból a pár papírlapból, amit forgatókönyvnek hívtak ott valamiért.

Annyiból szerencsésebb helyzetben van Dakota és Jamie, hogy róluk az ember eleve elhitte, hogy többre képesek, Dakota Johnsonról pedig üvöltött, hogy kijárna neki egy feelgood-vígjáték, amiben kedvesen lehet zavart, és tessék most itt is van ez a feelgood-vígjáték, a Pont az a dal, amiben kedvesen zavart asszisztensként próbál önmegvalósítani, és baromi jól áll neki ez az egész.

A Pont az a dal rettentően szerencsés film, mert jó helyen van jó időben. Nincs különösebben erős sztorija, csak hangulata van, és ami a legfontosabb, jelenleg nincs igazán versenytársa. Ha az ember egy olyan filmet akar látni, ami nem fáj, mégis kedves, akkor erre ül be, és kész. Eszi, nem eszi, nem kap mást. Nem akar harsány lenni, nem akar kirobbanóan vicces lenni, csak kikapcsolni. Azt viszont száz százalékig tökéletesen csinálja.

A Pont az a dal tulajdonképpen egy olyan sztori, amit száz filmben láttál már, mégis működik. A főhőse egy fiatal lány, Maggie, aki egy szupersztár énekesnő, Grace Davis (Tracee Ellis Ross) asszisztenseként dolgozik. Maggie-nek kicsit nagyobb álmai vannak, ő producer szeretne lenni, de senki sem veszi komolyan. Egy nap találkozik a nagyon tehetséges Daviddel (Kelvin Harrison Jr.), akivel elkezdenek együtt dolgozni, aztán… nagyjából ennyi. Pontosan tudod, mi történik majd. Szerelem, lassú út a sikerhez, rengeteg kiborulás, sztárallűrök mindenütt, majd happy end.

És annak ellenére, hogy majdhogynem semmi meglepő dolog nem történik a játékidő alatt, mégis a szívedbe zárod ezt az egészet. Egyrészt azért, mert nagyon jó végre egy olyan filmet látni, ami semmit nem akar tőled, nem vesz ki belőled, mégis jók a színészei, jók a zenéi és nem néz hülyének. A Pont az a dal tényleg nincs túlspilázva, iszonyúan kínosan kerüli a kockázatokat, de végre megmutatja, hogy Dakota Johnsonnak tényleg jól állnak az ilyen filmek.

Ha úgy vesszük, a Pont az a dal egy igazi backstage-mozi, ami bemutatja, hogy mi történik egy-egy díva mögött, kik segítik, hogyan lehet mindezt elviselni, és mennyire befogadó az amerikai zeneipar, ha egy újonccal találkozik, aki nem harsány, de tehetséges. Az viszont már jó kérdés, hogy akkor miért megy bele akkora marhaságokba, hogy az egyébként rettentően rámenős menedzser (Ice Cube) helyett Maggie-nek kell előzenekart szerveznie Grace bulijára, mondjuk olyan kis neveket, mint Ariana Grande, miközben a lány közmegegyezés szerint egyébként bevallottan csak arra jó, hogy kávét hozzon, és odaérjen időben, hogy pincsiként követhesse a szupersztárt, aztán teljesítse a kéréseit.

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó nagy fordulat iszonyúan kiszámítható, és nem biztos, hogy annyira kedvesnek hat majd, mint amilyennek az alkotók szerették volna, de együtt lehet élni vele. Azért is, mert tele van a film szuper pillanatokkal és olyan hangulatokkal, hogy legszívesebben megölelnéd a szereplőit. Kicsit olyan, mintha a Pop, csajok, satöbbit összekevernéd Az ördög Pradát visellel. Abból meg ugye nem lehet baj. Azt mindenképp eléri, hogy egy kicsit szebbnek lásd a világot utána.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.