Nyolc évvel a Kapcsolat-koncert után Rod Stewart visszatért Budapestre, és bár szerzőnk most látta életében először élőben az érces hangú rockpacsirtát, az az érzése, hogy se Rod Stewart, se a műsora nem változott sokat azóta.

Kezdjük a negatív benyomásokkal, hogy jobb kicsengése legyen a cikknek, mert az emberek láthatóan nagyon szerették, és végsősoron ez a lényeg. Senki se várt olyan műsort, ami most zavarba ejt mindenkit, aztán majd húsz év múlva a kultúratudósok kanonizálják.

Kínos

  • Olyan hangulata volt az egésznek, mint egy nagyra nyújtott megasztáros fellépésnek, ami egyébként mindent elmond Rod Stewart pályájáról is. Míg korai zenekaraival a későbbi punk és metál hullámra is hatással volt, első szólóalbumaival kitalálta a maga világát a soul, az R&B, a folk, a country műfajainak behívásával. Később egyre inkább a saját, amúgy vitathatatlanul erős karaktere és hangja került előtérbe, zeneileg pedig teljesen elkényelmesedett. Az Arénában eljátszotta a legnépszerűbb számait, amiknek kábé a fele feldolgozás volt. És hiába nőttek hozzá az évek alatt, az érces hang megkopása után azért már nem akkora fless direkte tőle hallani ezeket, legyen szó bármilyen jó számokról is. Lehetett volna tehát sokkal személyesebb műsor ez most, több maga által írt számmal.
  • A vizuális körítés. Oké, tök jól mutatott a fekete-fehér kockás függöny, majd annak felhúzása után az ugyanilyen padló, és a zenészek vegaszi hangulatú outfitjei is rendben voltak, a vetítések azonban totál ízléstelenre sikerültek. Főleg az indokolatlan geometriák borítottak ki, de a Maggie May alatt bevágott nosztalgiázos képek is a legergyább YouTube-on lévő képnézegetős tribute-videókat idézték. Az meg milyen kellemetlen önkaserolás, hogy bejátszatod a saját koncerteden a saját lovaggá ütésed képeit? Meg az is mi a csuda volt, hogy a Faces-féle Stay With Me alatt berugdalt vagy 15 focilabdát a közönségbe? Megmondom én: háromkívánság-szint.
  • Épp vécén voltam, de ha jól hallottam, éppen akkor volt valami személyes budapesti sztori, hogy találkozott egy csinos lánnyal előző nap Zarában. Ha igaz volt, ha nem, akkor is tökre unalmas és hatásvadász trükk ez a közönség megnyerésére. Ne bazz, tényleg kibújt a tizenkét kamionos karavánjából? Nem rögtön a hotelszobából teleportált a színpadra? Tényleg már, meséljen inkább a saját dalairól, meg számára valóban fontos dolgokról, ne ilyen személyességmorzsákat szórjon. És ez persze nem csak rá vonatkozik.
  • Csak ülőhelyek voltak. Miért, amikor a még lehúzott függönnyel elkezdett intrónál már vagy kétszázan táncoltak állva az első sorban? Ez nagyon sokat elvett a koncert hangulatából. Így nem is a végére jutott a tetőpont, hanem amikor az akusztikus blokknál a Stewart által leültetett közönségből csomóan újra előrerobbantak Celtic-sálakat lobogtatva a You’re In My Heartnál.
  • Nem volt a Python Lee Jackson-féle In a Broken Dream, amiben anno Rod Stewart vokálozott, majd 2015-ben az egyik legmenőbb repper, A.S.A.P. Rocky úgy, ahogy van átvette a refrénjét, ezzel rádöbbentve tinédzserek millióit, hogy van egy olyan ember is a rocktörténelemben, hogy Rod Stewart. Olyan volt ez, ahogy Kanye West ráirányította a reflektorfényt Paul McCartney-ra vagy épp az Omegára. Ezzel tök jól lehetett volna árnyalni a műsor nosztalgia-show jellegét.

Kúl

  • Azok a sneakerek! Az "Everyday I spend my time / Drinking wine, feeling fine" sorok összeölelkezős éneklése tehát elmaradt mint aktualitás, ellenben Rod Stewart olyan sneakereket villantott a lábán, szám szerint hármat, ha jól számoltam, hogy abban a fent említett divatmániás repperek sem vallottak volna szégyent. Egy Pumában kezdett, a többit még szemüveggel se vettem le pontosan, de merészek voltak, főleg a második neonszínű. Mindezt úgy, hogy közben egy cseppet sem volt az az érzésem, mintha az Antal Imre-féle MC Papa és a Handa Banda lenne előttem. És az egész lookja nagyon rendben volt, nem volt semmi avitt, időt múlt részlet. Egyszerre volt önazonos, korszerű, és a szó legigazibb értelmében vagány.
  • Persze ehhez az is kellett, hogy 73 éves korában simán le tudjon tagadni 25 évet. Persze nem is az a lényeg, hogy mennyinek tűnik, hanem az a tény, hogy egy olyan ember állt a színpadon, akinek még bőven ott a helye. De ahogy Bowie látta, hogy neki mikor kell leállni, reméljük, hogy Rod The Mod is tudni fogja, mert ha így kell rá majd évtizedek után emlékezni, az szívmelengető lesz.
  • A zenekar. És akkor említsük meg a zenekart, ami korra egy unokacsapat is lehetett volna, de a gyerek az tuti. A férfi dobosból, basszerosból, két gitárosból, egy szaxisból álló kísérőzenekar és a nemi egyensúlyt fenntartó hat lányból álló, vokálozás mellett mindenféle hangszereket is bevető női front ugyan a fent említett megasztáros érzést erősítette, de feszesek voltak, korrektek, a néha duettezni előreugró fekete lány pedig Tina Turner szerepében is nagyot ment az It Takes Two-ban. 
  • Hiába volt nosztalgiaműsor régóta játszott, jól bevált dalokkal, de Rod Stewarton látszott, hogy közel állnak hozzá ezek a dalok, azok is, amiket más írt. Az is pozitívum, hogy egész szettlista meg lett kavarva a turné két nappal ezelőtti, első állomásához képest. Azért jó érzés, hogy nem ugyanazt a takkra kimért műsort kapta Budapest, mint az összes többi város.
  • Nem volt klasszikus ráadás! Végre! Kevés unalmasabb koreográfia van a poprock világában, mint ezt a színházas finálét mímelő folytonos visszatapsolás. Oké, Rod Stewartéknál is visszagördült még a függöny két percre, de nem volt előtte fél perc csend se, majd a záró Enjoy Yourself is csak egy búcsú-outro volt, mintsem bármilyen, direkt a végére tett bombasláger. Ezt az eleganciát nagyon sokan tanulhatnák. 

Fotók: MTI / Mohai Balázs

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon