Múltkor ez a kigyúrt, kalapácsot és minden mást a képünkbe lóbáló, tenyérbemászó szuperhős nem nyűgözött le túlságosan. Na majd most odacsap, ahova köll?
Nagyjából oda, és ez annak köszönhető, hogy egyrésznyi időnk volt hozzászokni a sokszor nevetséges filmes Thor-világhoz. Az egész talán Kenneth „Shakespearevagyok” Branagh rendezésének köszönhetően volt olyan, mint valami bespeedezett királydráma, nem állt össze a film, bár sokan így is imádták az első részt, ami még a Transformers-től sem átallott nyúlni. Pedig az már a Terminátor 4-nek sem jött be.
Szóval Thor visszatér a Bosszúállók után, hogy már megint szembeszálljon egy nagyon genya főgenyával, aki hogy-hogy nem, el akarja pusztítani a világot. Milyen eredeti, ha ki akarsz tűnni a Thor-univerzumban, mondjuk horgolj, vagy gyűjts bélyegeket, mert az már nem pálya, ha holmi kigyúrt világmegmentő/világelpusztító kisiparosként éled mindennapjaidat. Malekith azonban nem túl meglepő módon a teljes univerzum elpusztítására törekszik serényen, amelyhez nagy szüksége van a tőle elvett aether nevezetű Winamp oszcilloszkóp vizuálnak, ami többek között abban különbözik monitoron látható társától, hogy szorosan összekapcsolódik egy-egy emberrel, és mindenáron védelmezi azt.
Szóval ezúttal ez a Malekith nevezetű kópé és Thor csapnak össze, persze Lokinak is lesz ehhez pár keresetlen szava, na meg Jane Fosternek, akinek szíve még mindig az isten iránt lángol. Nagyjából ott tartunk, ahol korábban abbahagytuk, de ezúttal a Sötét világ nyakon lett öntve egy adag kellemes humorral, sőt, néha képes egész komolyan megnevettetni, Loki miatt pedig még mindig érdemes végigülni egy ilyen akciófilmet azoknak is, akik kétoldali viszketegséget kapnak a 3D-től, meg úgy általában a Marvel-filmektől is.
Tom Hiddleston villogtatja a fogsorát rendesen, megy ez neki, menjen is még, nagy jövő előtt áll a színész, de valamiért Chris Hemsworth sem irritál már annyira Thor szerepében, talán a zseniális Hajsza a győzelemért miatt, ahol James Hunt szerepében végre megmutatta, hogy szorult belé némi tehetség is. A folytatás ebből a szempontból is túltesz elődjén, arról nem is beszélve, hogy Branagh helyett Alan Taylor dirigálta a második részt, aki amolyan látványos, de butuska akciófilmet kreált, és az a helyzet, hogy ez nagyon jól is áll a Thor sequeljének.
Dinamikus vágta ez az agyad teljes kikapcsolásával, működőképes szórakoztató semmiségként tarolja le a vásznakat, de az istennek sem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy a készítők bizony túl sokszor nézték meg az új Star Wars-trilógiát. Az űrhajók kivitelezése, a hangulat mind-mind egy jólirányzott Lucas-utánérzést hordoz, de mivel ezt nem Star Warsnak hívják, nem jut eszünkbe számon kérni a rendezőn munkájának minőségét.
A Thor: Sötét világ csak azoknak ajánlható jó szívvel, akik amolyan egyszer megnézős, de szórakoztató akciófilmre vágynak néhány poénnal, és nem bánják, ha egy film blődli fordulatokkal operál. Kellemes móka, de egy hónap múlva már nem fogsz emlékezni rá.