Ezzel a filmmel bizony semmi sincs rendben. Még a magyar címe sem.
Már a sztori váza is eléggé kacifántos ahhoz, hogy azonnal lemondóan legyintsünk, és gondolkodás nélkül akarjuk inkább újranézni a teljes és teljességgel szörnyűséges Pamela Anderson-életművet az Admission helyett. Portia a Princeton Egyetem felvételi bizottságának tagja, akin az egyetem a ranglétra második helyére csúszása óta hatalmas a nyomás. Az unalmas életet élő nő egy szülőhelyéhez közeli vidéki suliban tart előadást, amikor összetalálkozik Johnnal, aki tudni véli, hogy egyik nagy tehetségük, Jeremiah Portia örökbe adott fia. Jeremiah pedig pont a Princetonra szeretne felvételizni. Na most mi lesz?
Semmi. Paul Weitz, aki az Egy fiúról óta nem volt képes egyetlen értékelhető filmet sem összekalapálni (na jó, a Mocsokváros utcáin határeset) úgy gondolta, hogy ezt a remek, sok feszültséget és nevetést rejtő történetet 107 percben érdemes csak elmesélni, hiszen a semmi hosszan a legjobb. Hetven percben még talán működött is volna az Admission, ha mondjuk a Universal Channelen pörög le valamikor délután.
A Vizsga két személyre azért bukik meg, mert egyetlen pillanatában sem hiteles. Tina Fey mintha legtöbbször zavarban érezné magát, ami nem lehet a véletlen műve, fel sincs építve a karaktere rendesen, de Paul Rudd szerepe sem bonyolultabb szerkezetű egy kiló daragaluskáénál. Mindenki egydimenziós, de ami ritka, senki sem idegesítő. És ez menti meg a filmet a süllyesztőtől. Ez a földhözragadtság, az életszerűség, a hihető, de teljességgel kiszámítható csavar utáni végkifejlet, mert az élet tényleg nem mindig habos torta, vagy ha az, akkor a legtöbbször az arcodon végzi.
Az Admission olyan dramedy, amelyben röhögés helyett egy-két lapos mosoly, dráma helyett néhány karakter finom egymásnak feszülése, vagy inkább egymás mellett létezése került csak a történetszálba, tehát nettó, rétestészta hosszúságú unalom az egész, de még a nézhető fajtából. A magyar címre viszont semmilyen ésszerű magyarázat sincs.