Presnel Kimpembe a topfoci egyik meghatározó középhátvédje, a PSG alapembere hét éve, mellette pedig a klub saját nevelésű játékosa, aki közel húsz éve áll a PSG szolgálatában – bár az az idei szezon nagy részét sérülések miatt kihagyta.
A saját nevelésű játékosok kiemelt jelentőséggel bírnak a klubok számára. Általánosságban elmondható, hogy identitásképző szereppel bírhatnak, könnyen a klub arcává válhatnak, jobban ragaszkodnak a csapathoz és taktikailag könnyebben rendszerbe illeszthetők. Kedvesebbek a szurkolóknak, megkönnyítik a regisztrációt a különféle sorozatokba, és azt az üzenetet hordozzák, hogy érdemes az akadémiára igazolni, mert van út az első csapatba.
Egy összevásárolt világválogatottban a saját nevelésű játékosok szerepe még inkább felértékelődik, mert hiába is birtokolja a PSG-t a katari állam tulajdonában álló befektetési alap, a szurkolók többsége attól még párizsi átlagember, aki szereti a sajátjait a csapatban látni.
Így Kimpembe kicsit olyan, mint anyu főztje a spéci éttermes kaják után. Szimbolikus jelentőséggel bír, kicsit túlmutat önmagán.
De mintha a szimbólumok nem igazán foglalkoztatnák a párizsi alakulatot, kivéve, ha azok a brandépítést szolgálják, ugyanis a Paris Saint-Germain vezetősége úgy döntött, a továbbiakban Kylian Mbappét illeti meg a csékáhelyettesi karszalag. Ezzel sportszakmai gondok talán nem is lennének, hiszen az ilyen döntések megalapozottságába az egyszerű fotelszurkoló kívülről nemigen láthat bele – bár azért sejthetjük, mi állhat a háttérben.
Az igazi gond az, hogy közben elfelejtették tájékoztatni erről az eddigi kapitányhelyettest, Presnel Kimpembét.
A csékászalagtól megfosztott védő Twitteren tisztázta magát, és egyben oda is szúrt a PSG vezetőségének: bár sok minden kering a világhálón, ezek nagy része nem fedi a valóságot, a klub ugyanis egyáltalán nem tájékoztatta őt arról, hogy mire számíthat. Persze utána – ahogy az ilyenkor lenni szokott – hozzátette, hogy elfogadja és tiszteletben tartja a klub döntését. Nem mintha lenne más választása egy ilyen esetben.
— Presnel Kimpembe (@kimpembe_3) January 24, 2023
Oligarchikus arroganciára, lelketlen korporációs hozzáállásra vall az, ahogyan a PSG vezetősége Kimpembét a háta mögött fosztotta meg a kapitányhelyettesi karszalagtól. És csipetnyi amatőrizmusra – hiszen ez az egész sztori a klubra és a csapatra is visszaüt.
Így ha már nem is erkölcsi meggyőződésből, de kockázatminimalizáló okokból dönthettek volna az emberibb út mellett – mégsem tették.
A mérleg két oldala
Kérdés, mibe került volna a PSG vezetőségének az, hogy nyíltan, szemtől szembe közölje a majd’ két évtizede a klub kötelékében álló játékosukkal, hogy többé nem ő a csapatkapitány-helyettes. Egy kellemetlen beszélgetésbe, amit egy a klub iránt elkötelezett profi valószínűleg elfogad, az élet pedig halad tovább, főleg, ha Mbappénak hívják a trónbitorlót.
A mérleg másik oldalán azonban jóval több mindent találni. A kellemetlen helyzetbe hozott Kimpembe klub iránti elköteleződése és bizalma sérülhet, emellett romolhat a csapatkohézió, a csapatmorál, és bizony ez az egész rossz üzenet az egyszerű szurkolóknak is. Az pedig arcvesztéssel jár, hogy a Bartomeu-adminisztráció szintjén kezelték a helyzetet – a Barcától ímélben küldtek el egy játékost néhány éve –, és világossá vált mindenkinek, mennyire becsülik a közel húsz éve náluk játszó kulcsemberüket, volt csapatkapitány-helyettesüket.
Persze ne legyenek illúzióink: amit a PSG vezetősége most művelt, az nem páratlan, nem rendkívüli; ez sajnos hozzátartozik a futballipar és globális bizniszvilág vérkeringéséhez – emlékezzünk arra, amikor egy vezérigazgató Zoomon rúgta ki kilencszáz alkalmazottját –, csak ezeknek egy része szivárog ki.
Másrészt viszont segít nekünk megérteni azt, hogy a PSG miért egy összevásárolt csapat továbbra is, és miért nem tud ennél igazán többé válni.
A világ minden pénze sem elég
Bár az elmúlt tíz évben a két manchesteri klub után a PSG költötte a legtöbb pénzt a futball világában, a hőn áhított BL-siker csak nem akart összejönni, hiába is voltak a csapatnak nagyon bíztató időszakjai, és nyertek meg mindent francia földön. Az embernek az volt az érzése, hogy a PSG játékosaiból hiányzik a tűz, a kritikus pillanatokban elfogynak, és nem egyszer gyengébbnek tűnő gárdák ütik ki őket a nyeregből.
Láttunk az elmúlt években emberfeletti fordításokat, pazar teljesítményeket a Bajnokok Ligájában. Ilyenek voltak a gyerekpénzből összerakott Klopp-féle Dortmund vagy a keményfocit játszó Simeone-féle Atlético menetelései; az ideiglenes menedzserrel kétszer is csúcsra járatott Chelsea; a BL-győzelemig jutó, lehengerlően focizó Messi–Suárez–Neymar trió; a Liverpool emlékezetes fordítása a Barca ellen az Anfielden; a Real történelmi BL-triplázása vagy épp a tavalyi szezonjuk, amikor több BL-meccsen is tíz-tizenöt perc alatt jöttek vissza a halálból jobban játszó gárdák ellen, végül pedig a csúcsra értek.
A PSG-ről azonban nem ezek a futballélmények jutnak az eszünkbe, és nem is ilyen víziókat társítunk hozzájuk.
A katari projekt egész bíztatóan indult: a párizsiak a 2012–13-as és 2016–17-es szezon között folyamatosan a negyeddöntőkig jutottak, bár ott rendre megálljt parancsoltak nekik; az azóta eltelt hat év során viszont csak kétszer jutott be a csapat legjobb nyolc közé. Estek már ki a Solskjær-ral frissen felálló, mélyponton lévő Manchester Uniteddel szemben egy szétnyert párharc során; egy Barca elleni elsőmeccses 4–0 után; de sokszor egy papíron hasonló erősségű gárda állította meg őket, amelyik kicsivel valahogy mindig előrébb járt.
Pedig a PSG játékos- és főleg támadóállománya már jó tíz éve – Zlatan Ibrahimovićcsal, Edinson Cavanival, Ángel Di Maríaval, Neymarral, Kylian Mbappéval, Lionel Messivel – folyamatosan az elitszférába tartozott, az utóbbi időkben pedig a kapusposztot, a védelmet és a középpályát is hosszú időre rendbe tették; többek között náluk játszik már a világ legértékesebb és egyik legnagyobb potenciállal rendelkező jobbhátvédje, Achraf Hakimi, illetve kapusa, Gianluigi Donnarumma is. De valahogy továbbra is hiányzik valami a csapatból.
A PSG ugyanis az a bombacsaj, akit mindenki megbámul, akin drága göncök vannak, akinek jó az illata, gyönyörű a mosolya, formásak az idomai; akit megtanítanak illedelmesen beszélni, gesztikulálni és viselkedni; potenciális szépségkirálynő, azonban képtelen igazán küzdeni önmagáért és a szeretteiért a kulcsfontosságú helyzetekben.
Kicsit kiszakadva a klubfutball világából, idézzük fel Argentina 2022-es vébégyőzelmét. A dél-amerikai gárdánál bár öt-hat erősebb keret is volt a vébén, sőt, az argentinok játékosállománya az elmúlt húsz-harminc évben szinte folyamatosan nagyobb formátumú, színesebb, papíron erősebb játékosokból állt; ez a mostani csapat olyan szívvel, elánnal tudott küzdeni, kaparni egymásért, olyan masszív erőtér alakult ki közöttük, ami kulcsfontosságú mentális tényező volt a siker elérésében. Meg persze kellett a recepthez egy élete formájában focizó Lionel Messi is.
A mostani, Kimpembe-sztori is arra világít rá, hogy a PSG mintha elsősorban brand lenne, és csak másodsorban futballcsapat – pedig milliárdosi szemmel nézve is lehet ezt másképp csinálni, elég megnézni, hogy a PSG legnagyobb nemzetközi olajriválisánál, a Manchester Citynél milyen profi szakmai munka zajlik szűk egy évtizede – még ha a BL-győzelem ott is várat magára.
A csapat kirakatfigurái, Neymar és Mbappé rendszeresen lojalitási, sportmotivációs gondokkal küzdenek – kis túlzással félévente dobbantanának, majd párhónapnyi boldogtalanság után lenyugodnak, és minden megy tovább. Egy darabig.
Mindez remek forgatókönyve lehetne egy luxus-szappanopera vagy luxus-valóságshow, mondjuk a The Kardashians egyik évadának, csakhogy ez egy futballcsapat, amelyik trófeákért küzd más futballcsapatok ellen. Amúgy meg képzeljük el, milyen hatással lehetnek ezek az durcás, kényelmetlen időszakok az aktuális csapatmorálra, öltözői hangulatra, légkörre. És a tudat, hogy a sztárjátékosok lojalitási, sportmotivációs gondjai bármikor újra előtérbe kerülhetnek – mivel valójában sohasem oldották meg, csak szőnyeg alá seperték őket.
A képbe bejött Lionel Messi is, aki még mindig rengeteget tud hozzátenni a játékhoz, pszichológiai és kohéziós értelemben csak bonyolított a párizsi felálláson. Az argentin futballcsillagnak bár Neymarral mindig is jó volt a viszonya, a párizsi öltözőben fennálló gigantikus zűrzavart és tesztoszteronkáoszt nem minden idők egyik legjobbja és legillusztrisabb figurája fogja elrendezni. Ehhez jön most hozzá az, ahogyan a csékáhelyettessel fű alatt elbántak, és ezek alapján még hány olyan sztori lehet, amely nem szivárog ki a nyilvánosság elé.
A PSG olyan, mint egy csúcsminőségű alapanyagokból összerakott mutatós szerkezet, amely nem képes összehangolt, kifinomult mozgásra.
A gigasztárok összeszoktatása persze ritkán hálás feladat – emlékezzünk csak arra, hogy Florentino Pérez galaktikus Real Madridja sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket –, viszont lehet jól is csinálni. Ékes példája ennek Messi, Neymar és Suárez triója, akik nemcsak félelmetesen jók voltak, de a kémia és az összhang is nagyon működött közöttük. Küzdöttek egymásért, támogatták egymást, szinte már megszokott volt, ahogy a góljaik után széles vigyorral ölelkeznek. Persze, hogy mennyire a csillagok – azaz kompatibilis karaktertípusok – szerencsés együttállása ez, és mennyit tesz hozzá az adott futballközeg, öltözői légkör, menedzseri attitűd az egészhez, az már jó kérdés. Valószínűleg mindenből kell egy kicsi az ideális végkifejlethez.
Carlo Ancelotti életrajzi könyvében leírta, hogy amikor Párizsba igazolt, egészen megdöbbentette az, hogy – dacára a kiapadhatatlannak tűnő pénzcsapnak – mennyire hiányoznak a foci- és csapatsport-alapvetések a PSG napi rutinjából.
Olyan aprónak tűnő, de a csapatkohézió szempontjából fontos dolgokról beszélt, mint a játékosok közös étkezése, amit neki kellett külön megszervezni, bevezetni. Carlo érkezése előtt a PSG játékosai ott és akkor ettek, amikor és ahol csak kedvük tartotta.
Az emberi kapcsolatok minősége, összehangoltsága kulcsfontosságú bármilyen csapatsikerben, ezt egyszerűen nem lehet megkerülni. És persze annak is jelentős a szerepe, hogy az adott játékos miképp rezonál a klub történelmi örökségére, az adott futballközegre és -kultúrára, milyen a viszonya a vezetőséggel, a szakmai stábbal és főként a szurkolókkal. Sok jelenlegi vagy volt játékos beszélt arról, hogy a Real Madrid-címer, és az azzal járó győzelmi kényszer miképp segíti át az egyént a kritikus pillanatokon.
De idesorolhatjuk a félelmetes anfieldi légkört, a Franco-érába visszanyúló Barca- vagy Athletic Bilbao-örökséget, Bill Shankly, Johann Crujjf, Matt Busby vagy Sir Alex Ferguson futballhagyatékát; a jelenkorból pedig Jürgen Klopp személyes varázsát vagy Pep Guardiola kifinomult filozófiai rendszerét is kiemelhetjük. Ideális esetben a futballista képes magába szívni ezeket az energiákat, és hasznosítani azokat a mentálisan vagy fizikálisan megterhelő meccshelyzetekben, életszakaszokban.
Ha viszont ezek az energiák elsősorban a brandépítés köré összpontosulnak, és nincs más origója, akkor bizony könnyen kifulladnak. Akkor is, ha világklasszis, vérprofi játékosokról van szó – hiszen ők is emberek, másrészt az ellenfeleknél is hasonló kaliberű arcok mozoghatnak, akiket viszont épp átsegíti valami extra lélektani tényező ezeken a kulcshelyzeteken.
Persze a katari pénzek előtt is volt élet a PSG-nél, amely a nyolcvanas és kilencvenes években is nyert egy-egy bajnoki címet, többször is francia kupát, ligakupát és szuperkupát; az 1995–96-os szezonban egy UEFA-kupát, 2001-ben pedig harmadmagukkal egy Intertotó-kupát, ennél azonban többet nemzetközi szinten nem sikerült elérniük. A ma embere is inkább az ezredfordulós kultgerincre, Gabriel Heinzére, Ronaldinhóra, Mauricio Pochettinóra, Nicolas Anelkára és Jay-Jay Okochára emlékszik. Ennek ellenére – bár egyáltalán nem polkorrekt leírni –,
a PSG még jócskán az alapoknál tart történelem- és hagyatéképítés terén. Ami nem baj, hiszen egy nagyon fiatal klubról beszélünk, amelyet sok nemzetközi riválisával ellentétben nem a 19. század végén, hanem 1970-ben alapítottak – ekkor lett Pelé háromszoros vébégyőztes –, a történelem pedig nem csettintésre születik, hanem úgy épül fel, ahogyan a hagyma héjai.
De a PSG-nél mintha nem törődnének túlságosan a pszichológiai, csapatépítési alapokkal, és továbbra is a méregdrága Gucci-táskával pózoló bombacsaj látszatát keltenék, akivel semmi baj sincs, és aki mindenkinek a legjobb választás lehet – csak éppen kong az ürességtől. Elég csak arra gondolnunk, mennyire fényes ez az ékszer: óriási a PR-értéke annak, hogy a PSG adta a 2022-es vébédöntőhöz a legtöbb játékost, és a torna magasan két legjobb futballistája, minden idők egyik legjobb döntőjének két kulcsfigurája, Messi és Mbappé is náluk játszik.
Ehhez képest meg talány, mennyire tud és akar majd a múlt és a jövő zsenije a szezon további részében egymásért, illetve a klubért küzdeni az igazán kritikus helyzetekben, ahogyan az is, hogy a két csillag – legyen inkább három, Neymart is beleértve – közül ki szeretne még jövőre is a párizsiaknál focizni. Pénzzel és ígéretes futballszakmai szempontok lebegtetésével ugyanis nagyon sok mindenkit el lehet csábítani, a szeretetét, az elhivatottságát vagy a hűségét kivívni azonban ennyivel nem lehet.