Az űrkutatás történetének legrejtélyesebb kérdéseinek egyike, hogy hol nyugszik az ikonikus szovjet Luna 9 holdszonda, amely hatvan évvel ezelőtt hajtotta végre az első sikeres holdra szállást.
Bizony, az ötvenes-hatvanas években igazán patent volt a szovjet űrkutatás. Bármennyi propagandával is öntötték tele a bolygót azzal kapcsolatban, hogy a nép egyszerű fiainak milyen jól megy náluk, az tényleg igaz volt, hogy akkoriban a szovjet mérnöki munka igazán minőségi cuccnak számított – na jó, főleg akkor, ha katonailag hasznosítható volt, és nem a nép egyszerű fiainak készült. Viszonylag eredményesen tolták bele a pénzt a tudományba, a hadiiparba vagy az űrkutatásba, és voltak évek, amikor bizony még az amerikaiak is csak próbálták lekövetni, lereagálni a szovjetek űrversenyben megtett lépéseit.
Ők küldték fel az első műholdat az űrbe, majd az első élőlényt és embert is, végül pedig elsőként juttattak járművet a holdra. Ezek nem akármilyen teljesítmények.
Nem mellesleg az első űrséta is a nevükhöz köthető, ahogyan a Vénuszt is ők próbálták elsőként meghódítani a Venyera-program révén – meghódítani alatt értsd: leszállni valahogy a felszínére, ami felemás sikerrel járt. Sőt, a Roszkoszmosz főmuftija azt találta mondani, hogy igazából a Naprendszer égő pokla őket illeti, mivel ők landoltak ott le először:
Szóval a szovjetek egy ideig igen jól álltak az űrversenyben, amelyet végül az amerikaiak az akkori legnagyobb űrmisszió kipipálásával, a holdra szállással behúztak 1969 júliusában, ugyanakkor három évvel korábban,
1966. február 3-án a Szovjetunió elküldte a Luna 9-es szondáját a Holdra. Ez volt az első ember alkotta eszköz, mely sikeres leszállást hajtott végre a Holdon, és fotót küldött vissza onnan.
Máshonnan nézve ez volt az első fénykép, amelyet egy másik égitest felszínéről egy ember alkotta eszköz készített. Lényeg a lényeg, hogy a fotókat megérkeztek a Földre, a szonda viszont egy idő után eltűnt, mint egy tányér húsleves az esti ködben.
A Luna 9 nem hasonlított a manapság ismert karcsú, műszerekkel felvértezett űrszondákra: egy gömb alakú szerkezet volt, amely felfújható rázkódáscsillapító elemekkel és fékező hajtóművekkel próbálta tompítani a becsapódást.
A leszállás során még néhányszor visszapattant a holdfelszínről, mielőtt lecsillapodott volna. Három napig működött, amíg le nem merült az akkumulátora, de addig is több felvételt küldött vissza a Földre.
A University College London csapata azonban már nagyon szeretné megfejteni a régi titkot, így összedobott egy gépi tanulási algoritmust, ami a NASA Lunar Reconnaissance Orbiterének (LRO) több száz, holdfelszínről készült felvételét nézi át.
A YOLO-ETA először a szovjetek által eredetileg megjelölt, feltételezett landolási helyként nyilvántartott, 5×5 kilométeres területet vizsgálta át, majd az elemzések alapján néhány lehetséges helyszínre szűkítette a kört.
Ennél előrébb viszont egyelőre nem tudtak jutni, ugyanis szükség van egy második vizsgálatra is, hogy megtalálják a szondát. A következő, alaposabb vizsgálat az indiai Csandrajáan–2 missziója után következhet majd. Az indiai holdszonda a tervek szerint 2026 márciusában indul el a Holdra, és a YOLO-ETA által azonosított holdi régiók felett is át fog repülni – ha ez összejön, akkor lehetőség nyílik a terület újbóli átvizsgálására, és végre fény derülhet az űrkutatás egy régi talányára.
Ezek is érdekelhetnek:
(Forrás: Gizmodo)

