Az egyik ilyen bolygó a Jupiter, a Naprendszer legnagyobb bolygója, amelynek a többi gázbolygóhoz hasonlóan nincs szilárd felszíne. Főként héliumból és hidrogénből áll, így a bolygó erős túlzással egy hatalmas atmoszférának tekinthető, ezért landolni rajta már önmagában is abszurdnak tűnik – mintha csak (kis túlzással) a Föld egyik sűrű felhőrétegén akarnánk leszállni. De mégis, mi történne, ha – csupán egy gondolatkísérlet erejéig – egyikünk berepülne a gázóriásba? Keresztülszelhetné,

vagy elképzelhető, hogy hősünk valahol le tudna szállni, netán meg tudna állni a bolygón? És ha igen, mi történne ott vele?

Semmi jó, sejtheted a választ már te is, de ne szaladjunk ennyire előre. A Jupiter egyenlítői sugara nagyjából 72,5, poláris sugara pedig 67 ezer kilométer – a Föld átmérője majdnem 13 ezer kilométer, tehát a Jupiter középpontjáig nagyjából 5,5 földátmérőnyi távolságot kéne megtenni. Hősünk úgy óránkénti 177 000 kilométeres sebességgel lépne be a Jupiter légkörébe, egy kisebb rázkódás után – mintha csak egy falba ütközne. Ugyanakkor ez édeskevés lenne ahhoz, hogy megállítsa őt, így bár kisebb sebességgel, de továbbszáguldana a bolygó gravitációs középpontja felé.

Három perccel később már 250 kilométerre beljebb lenne, és elérné a felhők tetejét. Itt következne az igazán bulis rész: a Naprendszer leggyorsabb bolygójának a légkörében – a Jupiter 9 és fél óra alatt fordul meg saját tengelye körül – ugyanis

iszonyú durva, 400-500 kilométer/órás széllökés a fogadjisten; 120 kilométerrel lejjebb pedig a kiválasztott elérné azt a vertikális maximumot, ameddig a Galileo űrszonda is eljutott 1995-ben.

Igen, ez az a pont, amelyen túl semmilyen közvetlen információval nem rendelkezünk a bolygóval kapcsolatban.

Itt már százszor nagyobb nyomás dúl, mint a Föld felszínén, és különleges felszerelés nélkül képtelenség volna vizuális ingert észlelni. 700 kilométerrel lejjebb már mintegy 1200-szoros földfelszíni nyomással kéne megbirkózni, ezt pedig csak egy olyan spéci szerkezetben lehetne kibírni, mint amilyen az eddig legmélyebbre jutó földi tengeralattjáró, a Trieste – ez a Mariana-árok mélyéről, azaz közel 11 kilométeres mélységből jött vissza teljes épségben, a közel 1100 bar nyomást is sikeresen abszolválva.

Viszont hősünknek itt kénytelen lenne megállnia, ugyanis a továbbiakban már semmilyen ember alkotta építmény nem bírná elviselni a kolosszális nyomást.

De képzeljük el, hogy a kiválasztott – egyfajta isteni ajándékként – hirtelen halhatatlanná válna, hogy felfedezhesse a gázóriás mélyén szunnyadó legnagyobb rejtélyeket. Legnagyobb bánatára hiába is haladhatna tovább, az ott megtapasztaltakat már sajnos senkinek sem mondhatná el: a kommunikáció a külvilággal ugyanis 2600 kilométerre lejjebb megszűnne létezni,

a Jupiter mély légköre ugyanis elnyelné a rádióhullámokat, így a kiválasztottunk az elméjében rekedt információval zuhanna tovább a bolygó belseje felé.

4000 kilométer mélyen már több mint 3500 Celsius-fokos hőmérséklet fogadná – ez már elég meleg ahhoz, hogy az általunk ismert legmagasabb olvadáspontú fém, a volfrám is beadja a derekát.

A továbbiakban hősünk 12 órán át száguldana, és még csak a középpontig tartó út felét sem tenné meg. Ugyanakkor 21 ezer kilométer mélyen elérné a Jupiter legbelső rétegét, ahol a nyomás 2 milliószor bikább, mint nálunk, a hőmérséklet pedig 6 ezer Celsius-fokos, azaz nagyobb, mint a Nap felszínén. És itt már kissé eldurvul a helyzet, ugyanis

a szélsőséges körülmények megváltoztatják a hidrogénmolekulák szerkezetét, amelyek a hatalmas nyomás hatására annyira közel kerülnek egymáshoz, hogy egy degenerált anyaggá, fémes hidrogénné alakulnak.

A hidrogénmolekulák elektronjai ugyanis szabaddá válnak, így a folyékony massza lényegében egy proton-kristályrácsnak tekinthető, amelyben az atomok közötti távolság a Bohr-sugárnál is sokkal kisebb lesz – ilyen távolságra van egymástól (alapesetben) a hidrogénatom atommagja és elektronja megközelítőleg. Fémes hidrogént a Földön is hoztak már létre, nagyot is ment pár éve ez a történet, ugyanis a nagynyomású fizika egyik csúcsvívmányát látják benne, mint a jövő szupravezetőjét.

Ez a folyékony massza iszonyú sűrű, így amint a halhatatlan űrhajós tovább haladna, kénytelen volna szembenéznie a fémhidrogén-tenger felhajtóerejével, amely egy adott ponton már legyőzné a gravitáció erejét, hősünket pedig visszalökné a 'csába. Persze csak egy pontig, merthogy ismét jönne a gravitáció, amely lefelé passzírozná, egészen az ominózus pontig – így, mint egy jojó, az űrhajós egészen addig „pattogna” a masszában, fel-le, amíg be nem állna a két erő között a tökéletes egyensúly.

Végül is, ha úgy vesszük, a landolás összejönne – és itt is maradna az idők végezetéig.

Vagyis a Jupiter, azaz a Nap pusztulásáig – mert ugye ő halhatatlan –, ami 5 milliárd év múlva következne be. Ez már így különösen szar ügy – ennyi időt már protonszámolgatással sem lehet elütni. Szóval jó tanács: sose próbálj meg landolni a Jupiteren, inkább ültess fákat, vagy tanulj nyelveket.

Ezek is érdekelhetnek: