Aki lemaradt volna az izgalmakban bővelkedő előzményekről, annak röviden vázoljuk a botrányok mibenlétét: az Electronic Arts picit benézte a SimCity vásárlóinak számát, és mindösszesen egy maréknyi szervert állított csatasorba a rekordszámú vásárló által beszerzett polgármester-szimulátor indulásához. Ez azt eredményezte, hogy szinte képtelenség volt működésre bírni a csak online kapcsolattal elindítható játékot, a vásárlók hoppon maradtak, jött a futás meg a sikoltozás, ott sírtunk, ahol senki sem látott. Majd közel kéthétnyi erőfeszítés, nem túl fontos játékfunkciók letiltása, patchek és a szerverproblémák elhárítása után belenyúlhattunk a tutiba. Már amennyiben elővigyázatosak voltunk.

A SimCity ugyanis egyszerre más és ugyanaz: még mindig a városépítésről szól, de már egy erős szociális köntösbe bújtatva, melynek örömére folyamatos internetkapcsolatra lesz szükségünk. Áldás és csapás is egyben ez, mint ahogyan az is, hogy a játék nem a saját gépünkre, hanem az EA szervereire menti játékállásainkat, ami az első körökben jókora problémákat okozott, hiszen a rakoncátlan szerverek nem hogy működni, de mentéseket tárolni sem nagyon akartak, így több órányi játék veszhetett el egyetlen kilépéssel. Ez azonban már a múlté, és nézzük a jó oldalát: asztali PC-nkre és laptopunkra feltelepítve is mindig ott tarthatunk a játékban, ahol éppen abbahagytuk.

Tehát itt van nekünk az Originnel együttműködő, barátorientált SimCity-nk, amely lényege, hogy mindenáron együtt akarjunk játszani valakivel. Ennek érdekében régiókba jelentkezhetünk be egy esetleges játék elején, kiválasztjuk a régió egyik városkáját, és felépítjük azt jól, a minket körülvevő városokba pedig idegenek vagy barátaink költözhetnek, akikkel együtt kell működnünk, ha jót akarunk. Az utóbbi csoporttal járunk majd inkább jól, hiszen az idegen játékosok nagyobb része nem a javunkat akarja majd, sokkal inkább kicseszik velünk, ha valamilyen segítséget vagy együttműködést szeretnénk tőle. Csúnya, csúnya gémerek.

Ez az egymásra utaltság persze kiiktatható azzal, ha az általunk lefoglalt régiót nem tesszük nyilvánossá, ekkor csak meghívásos alapon jöhetnek be barátaink, akikre ugyebár a fél életünket is rábíznánk, és máris mehet a szolgáltatások cseréje, a régió felvirágoztatása és a világbéke megteremtése közös erővel. Szivárvány, píszjel. Üröm az örömben, hogy az összefogás elősegítése érdekében a SimCity mindössze egy zsebkendőnyi helyet engedélyez városépítésre, mondván, érj el mindent közös erővel, ne akarj gigapoliszokat varázsolni önerőből. Soha ennyire nem voltunk beszorítva, amint pár óra után belakjuk a városunkat, komolyan el kell majd gondolkodnunk, hogyan gazdálkodjunk az aprócska területünkkel a siker érdekében.

De most őszintén. Baj ez? Sokkal megerőltetőbb olyan helyen a maximumot nyújtani, ahol komoly határokkal szembesül az ember, mint egy óriási területen, ahol bármit megtehet. Nem, nem tehetsz meg bármit, és igen, sokszor kell lerombolni valamit ahhoz, hogy végül minden a helyére kerüljön. Persze mindenre van megoldás: foglalj el a régióban egy másik várost, légy annak is a polgármestere, üzletelj magaddal, építs ki ott olyan oktatást, vagy közművesítsd olyan szinten, ami a másik városod javára válik majd. Vagy éppen merülj el a mocsokban, fogadd el a maffia ajánlatait, és légy pofátlanul gazdag.

Hogy mindez nem reális? Kit izgat? Ez egy játék, nem profi szimulátor! Bármibe bele lehet kötni: abba, hogy az emberek sírnak a gyári fizetésük miatt, pedig egy luxusvillában laknak, hogy még így is akad egy–két érdekes bug a játékban, hogy már nem lehet alakítani a talajviszonyokat, de amit a kezünkbe kaptunk, az roppant szórakoztató, még akkor is, ha nem tökéletes.

Kifejezetten jót tett a SimCity-nek az, hogy nem kell már a villanyvezetékek vagy a csatorna- és a vízhálózat kiépítésével bajlódni, megoldódik az magától, amikor lerakjuk az úthálózatot. Az utak nem mellesleg nagyon fontos szerepet játszanak a város fejlődésében, minél szélesebbet rakunk le belőlük, annál nagyobb házak épülnek mellette, a lakóparkok vagy felhőkarcolók felépüléséhez azonban a telkek értékét is növelnünk kell parkokkal vagy egyéb szolgáltatásokkal.

A kezelőfelület egyszerűvé teszi, hogy bármilyen kimutatást vagy funkciót elérjünk maximum két kattintással, nagyjából tíz perc elég ahhoz, hogy otthonosan érezzük magunkat, és előkerüljön a világ ura vagyok-effektus. A SimCity nagyjából ugyanazt az érzést nyújtja, amit az eddigi epizódok is, de pontosan újszerűnek szánt online funkcióinak köszönhetően nem tudja azt elérni, hogy ugyanannyira tartós is legyen az élmény. A másokra utaltság, a rosszindulat elveszi az ember kedvét, annyi haverunk viszont normális esetben nem játszik, hogy mindegyikkel összebútorozva belakjunk egy régiót. És az sem mellékes, hogy valljuk be őszintén, egyedül egy picit könnyű lett a játék, de legalább azok számára is sikerélményt fog okozni, akik eddig nem tudtak mit kezdeni ezzel a városirányítós csodával.

Az ember azonban még így is rászán sok-sok órát, építkezik, belefeledkezik, dúdolja a felejthetetlen, ennivaló filmzenéjét, ámuldozik, és persze eszébe jut, hogy lehetett volna ez jobb is, de a jó öreg SimCity-hangulat úgyis behúz előbb-utóbb mindenkit. Mert polgármesternek lenni szórakoztató, akárhogy is nézzük. Legközelebb (ha lesz) biztos jobb lesz, de még így is veszettül addiktív a cucc.