Anthony Hopkins csodálatos átváltozása és egy klasszikus mozi kvázi werkfilmje elég a boldogsághoz? Ha nem akarunk sokat, igen.
A Hitchcock egyáltalán nem grandiózus film, inkább egy afféle bekukucskálás a színfalak mögé, csodálatos színészi alakításokkal, de mindenféle tét nélkül. Mert hogyan lehet izgalmas a néző számára, hogy vajon Hitchcock nehezen összehozott Psycho-ja sikeressé válik-e? Nyilván igen. Még szép hogy! Maximum akkor csodálkozunk rá a vászonra, amikor annak elkészülési körülményeiről tudunk meg ezt-azt.
A Hitchcock arra az időszakra koncentrál, amikor a rendező az Észak-Északnyugat után valami teljesen más kalandra vágyik, a fantáziája egy könyv, a Psycho körül forog. Le akarja forgatni a filmet, akármi is az ára. A rendező mesterművének tető alá hozása közel sem volt sétagaloppnak tekinthető, anyagi és családi válság is fenyegette az alkotókat (utóbbit a film nagyvonalúan el is túlozza), de a kedves néző úgyis végigmosolyogja a filmet, mert hát hiába mondják azt, hogy nincs engedély, nincs pénz, nem jó a Psycho, tudja a végét, hiszen ezerszer látta, ahogy Norman Bates lesújt a késsel abban a bizonyos zuhanyzóban.
Anthony Hopkins valósággal lubickol a szerepben, partnere a lubickolásban (szó szerint is) Helen Mirren, ők ketten a legkisebb fennakadás nélkül viszik el a hátukon a mozit, ami sokkal inkább működne tévéfilmként, mint a moziban, de üsse kavics, az idei borzalmas filmfelhozatalban üdítő egy ennyire könnyed sztorit látni a nagy vásznon, ami a feszültségkeltés nagymesterét mutatja be mindenféle feszültség nélkül. Másfél órányi könnyed kikapcsolódás, semmi több, moziőrülteknek pedig nyilván kötelező.