Belépőmodellnek született a Dino, mégis ez lett minden idők egyik legnépszerűbb és legjobb Ferrarija, mely egyúttal Enzo fiának, Alfredo Ferrarinak is emléket állít. Az 1967-es Torinói Autószalonon bemutatott autó lágy domborulatokból rajzolt karosszériája a Pininfarina stúdiónál dolgozó Aldo Brovarone és Leonardo Fioravanti műve.

Dupla vezérműtengelyes, 65 fokos hengerszögű motorja kezdetben 2,0 literes, majd később már 2,4-es változatban volt elérhető, dupla torkú Weber karburátorokkal. Könnyű alumínium karosszériája, négy keréknél független felfüggesztése és tárcsaféke van, ami nagyon jót tett a vezethetőségnek.

Tehát a Ferrari megalkotta azt az autót, ami ugyan hathengeres, de könnyű, remekül vezethető és még – sportautókhoz mérten – olcsó is.

Utolsó szériás változata már több mint 190 lóerőt ad le 7600-as fordulaton és közel 230 Nm nyomatéka van. A 246-os végsebessége már alulról karcolta a 240 km/órát, és ezzel rendesen rálicitált a Porsche 911S-re, melynél alig volt drágább, de még a szintén V6-os Citroën SM-mel is összeeresztették.

1973. július 27-én készült el ez a 246-os Dino, melyet kék metálfénnyel és bézs bőrbelsővel rendeltek meg 4922 angol fontért.

Több tulajdonos után is Angliában maradt a jobbkormányos Dino, de nem használták túl sokat, mert mostanra is csak 25 200 kilométernyi mérföld van benne. Ennek megfelelően minden szám stimmel az autón, tehát a motorja is még az eredeti, és csak enyhe restaurálásra volt szükség a hibátlan állapot fenntartásához.

Akkoriban még nem merték rátenni a lovacskát egy hathengeres sportautóra (ma pedig ott a 296-os, hibrid hajtással és V6-os turbómotorral), de a Dino nem csak szépségénél fogva, hanem a vezetési élménye miatt is rendre feltűnik a legjobb Ferrarik listáján.

Nem ez a legdrágább, nem is a legerősebb, de még csak ritkaságnak sem nevezhető, hiszen épp ez hozta meg az igazán sűrűsödő eladások örömét, de a különleges kék színe és a jobbkormányos kivitel még Dinóból sem mindennapi.

Ez is érdekelhet: