Egyértelműen a GTO a Ferrari 250-es sorozatának ékköve, mely a 60-as években született és ritkasága mellett a gazdag versenymúltja miatt is ezek a világ legdrágább autói. Ez az egész azonban még az 50-es évek elején kezdődött, amikor a Ferrari 250 S-ben bemutatták a Gioacchino Colombo 60 fokos hengerszögű V12-es motorjának 3,0 literes változatát, melyet Aurelio Lampredi fejlesztett. Öt évvel később már olyan jóval komolyabb sportkupék épültek a tizenkét hengeres motor köré, mint a Zagato karosszériás Ferrari 250 GT Berlinetta Tour de France.

Itt érik össze igazán a legendás motor, a merész formaterv és a Ferrari legszebb korszaka.

Ekkoriban még tényleg csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak, hogy erős és versenyzésre képes sportautót birtokoljanak, a Ferrari pedig jellemzően alacsony darabszámban, kézi összeszereléssel állította elő az autókat. Nem is komplett autók készültek az ilyen gyártóknál, hanem gördülő alvázak a motorral, a váltóval és a többi mechanikai elemmel, aminek aztán különböző karosszériás műhelyek adtak formát.

Olaszországban rengeteg helyen terveztek pazar karosszériákat, az első 250 S-t Giovanni Michelotti tervezte és a torinói Vignale készítette, de a Ferrari évtizedeken keresztül dolgozott együtt a Pininfarina stúdióval és a modenai Sergio Scaglietti műhelyével, de a milánói Carrozzeria Touring Superleggera is készített Ferrarit. Minden tervezőnek és karosszériás cégnek vannak gyakran használt elemei és saját stílusa az elegánstól a merészig.

Enzo Ferrari szívéhez a versenygépek álltak igazán közel, de a futamok finanszírozásához elengedhetetlen volt az utcai autók gyártása, ezért aztán a 250-es sorozatban is bőven vannak olyan autók, amelyek kiváló utazókupék, de bármikor bevethetőek versenypályán is, mint a 250 GT Berlinetta SWB. Egyértelműen a kényelmes utazásra tervezték a 250 GTE-t, melyben még a motort is előrébb tolták, hogy tágas legyen a beltér.

Ezek az autók ma sem gyakoriak, de mindnél ritkább a Zagatónál készült Ferrari 250 GT Berlinetta Tour de France, melyből összesen öt darab készült, és csak ezen az egy autón van bura alatt a fényszóró. Az ilyen apróságok adják az ínyenc gyűjtők vagy tehetős befektetők kapaszkodóját, hiszen nincs két egyforma 250-es. Kézzel készültek, egyedi igények alapján, tehát apró eltérések és az évek során ejtett kis változtatások minden autón vannak, és ezek adják a legnagyobb kihívást a felújításkor.

Fiat 500-asok és Piaggio Ape-ek között olyan volt ez a Ferrari, mintha egy másik dimenzióból jött volna.

Gömbölyű sárvédői sarkában kerek fényszórók vannak, a kettő között pedig a jellegzetes tojástartónak hívott rácsos hűtőmaszk. A fűzött küllős felnik mögött hatalmas kopoltyún át húzza ki a légáram a tizenkét hengeres motor hőjét, ami az 1957-es Mille Miglia hatodik helyéig repítette a Zagato karosszériás autót. A milánói műhely és a Ferrari útja már jóval korábban találkozott, amikor Enzo Ferrari az Alfa Romeo versenycsapatáért volt felelős, az akkori 6C-k és 8C-k karosszériáját pedig Ugo Zagato készítette.

Zagato elvei szerint a karosszériának egyszerre kell gyönyörűnek és aerodinamikailag hatékonynak lennie, hogy az autó szép és gyors legyen. Ezért aztán a finom vonalak mellé alacsonyan húzott tetővonala van, lapos szélvédővel és dupla púpos tetőpanellel. Ez a tetőkialakítás egyébként visszatérő elem a Zagato autóin. Csomagtartóját a pótkerék foglalja el, az oldalán rajtszám díszeleg, tehát versenyautónak készült, de az elegáns vonalak és a bordó bőrkárpittal borított utastér és a míves órák egész mást üzennek.

3,0 literes, Colombo V12-es motorja nagyjából 240 lóerőt ad le 7000-es fordulaton, amivel kevesebb, mint 8 másodperc alatt gyorsul 100-ra a 250 GT TdF. Neve azok után ragadt rá, hogy a modellel Alfonso de Portago győzelmet aratott a 6000 kilométeres és hét napon át tartó franciaországi versenyen.

Camillo Luglio megbízásából felesége, Cornelia Vassalli rendelte meg az autót, melyet aztán 1957 januárjában kezdtek el építeni Maranellóban és áprilisra el is készültek vele. Még abban az évben benevezték a Giro di Siciliára, ahol az ötödik helyen futott be. Egy hónappal később a 250 Tour de France már a híres szicíliai Mille Miglián száguldott a 441-es rajtszámmal az oldalán. Camillo Luglio és Umberto Carli még szponzort is szerzett a versenyhez, mely ekkoriban nem volt megszokott lépés. Az autóra az Idriz gyomorsavkötő gyógyszer reklámját festették fel, így ehhez az autóhoz kapcsolódik a motorsport szponzoráció egyik legkorábbi megjelenési formája.

1957 volt a Mille Miglia utolsó éve, ezen az emlékezetes futamon a hatodik helyet szerezte meg a Ferrarival induló privát csapat.

Ez azonban csak egyetlen állomás volt a Ferrari életében, mely innentől kezdve sorra járta a legkülönfélébb versenyeket. Hosszabb távúakon és háromórás futamokon is indultak vele mielőtt az Egyesült Államokba szállították volna. Mivel mindig sikeres és különleges autó volt a Zagato karosszériás 250-es, ezért mindig gondját viselték.

Több alkalommal is átesett felújításon, számtalan díjat nyert autós rendezvényeken, de csak 2010 környékén nyerte vissza eredeti formáját. Ekkor egy restaurálás alkalmával kapta vissza az eredeti fegyverszürke színét, ezüst tetejét és a festett rajtszámokat az oldalára. Becslések szerint legutóbb közel 14 millió dollárért cserélt gazdát, így mostanra nem simán csak szebb, de értékesebb is, mint valaha.

Ez is érdekelhet: