1923. május 26-án indult el az első Le Mans-i verseny, melyet a város körüli közutakon tartottak és eredetileg hároméves rendezvénynek terveztek, az évente megrendezett futamok után pedig annak járt volna a legnagyobb trófea, aki a legtöbb kilométert tette meg ezeken az eseményeken. A kezdeti időkben erősen domináltak ezeken a futamokon a brit, a francia és az olasz pilóták, akik Bugattikkal és Bentley-kkel, valamint Alfa Romeókkal versenyeztek. A 30-as évekre már komoly újításokkal készültek az autógyártók a Le Mans-i hétvégére, melyen ekkoriban jelentek meg az aerodinamikusabb karosszériájú autók, hogy minél nagyobb sebességgel zúzzanak végig a Mulsanne egyenesen.

1936-ban a franciaországi sztrájkok miatt nem rendezték meg a versenyt, majd a második világháború kitörése szüneteltette tíz évre a futamokat.

1949-ben a pálya létesítményeinek újjáépítése és az autógyártók nagy érdeklődése miatt tért vissza újra a Le Mans-i 24 órás verseny, amin a később amerikai importőrré váló Luigi Chinetti és Peter Mitchell-Thomson 166 MM-jükkel megszerezték a Ferrari első győzelmét. Ahogyan évről évre nőtt az esemény jelentősége, úgy készültek az autógyártók egyre nagyobb erőforrásokkal a dobogó legfelső fokára. Az Aston Martin, a Mercedes-Benz és a Jaguar is fel tud mutatni olyan legendás autókat, melyek főszerephez jutottak Le Mans-ban.

Borítékolható volt a katasztrófa, hiszen a biztonság ekkoriban csak sokadrangú szempont volt, a pilóták viszont egyre merészebben hajtották az iszonyatosan erős versenyautókat. Le Mans történetének legnagyobb katasztrófája az 1955-ös futamon következett be, amikor Pierre Levegh Mercedes-Benz 300 SLR-je a nézők közé csapódott és kigyulladt, amivel több mint nyolcvan ember halálát okozta.

Meghatározó volt a tragédia, hiszen ezt követően Le Mans-ban és a motorsport többi ágában is teljesen átgondolták a biztonságot.

Alaposan átépítették a pályát annak érdekében, hogy hasonló katasztrófa ne történhessen meg többé, viszont az autók tempója és a versenyzés világa messze lehagyta az óvatosságot. Amikor a nyitott roadsterek helyett megjelentek a zárt karosszériás kupék a pályán, a kedvezőbb légellenállás és a fejlettebb aerodinamikai ismeretek miatt a Mulsanne egyenesben már a 60-as években megfutották a 320 km/órás sebességet. A helyzet pedig tovább durvult, amikor a Ford elhatározta, hogy ott veri meg Enzo Ferrari autóit, ahol a legjobban fáj az olasznak.

1966-ban a Ford GT40-esek hármas befutója csak az első lépés volt. A Ferrari éveken át tartó dominanciája megtört és ezt követően további három évig a Ford GT40-esek nyertek Le Mans-ban, majd jöttek a 917-es Porschék. A Ferrari csak most készül visszatérni a sorozat csúcsára, de 1963-ban még javában taroltak az olaszok a franciaországi Circuit de la Sarthe pályán.

Napsütéses időben, délután négykor rajtolt el a mezőny, melyben Phil Hill ért oda leghamarabb és indult el Aston Martinjával.

Hagyományosan a pilóták futással kezdik a versenyt, majd az autóba pattanva indítják a motort és indulnak a pályának Le Mans-ban. Ebben a folyamatban nyert néhány másodpercet a Porsche azzal, hogy az ajtóhoz közel tették az indítókulcsot. 1963-ban izgalmas fordulatokkal indult a verseny, közvetlenül a kezdés után a francia André Simon Maseratijával még az Arnage előtt megelőzte az élen autózó Hillt. Az angol pilóta a negyedik órában, huszonkilenc kör megtétele után váltóprobléma miatt kényszerült feladni a versenyt.

Műszaki gondok és balesetek után a Ferrarik kerültek az első öt helyre, amit az éjszaka folyamán már nem tudtak megtartani. Ahogyan telt az idő és felkelt a nap, úgy tért vissza a Ferrari mellé a szerencse is. Végül az első hat helyen Ferrarik futottak be, elsőként tizenhat kör előnnyel Ludovico Scarfiotti és Lorenzo Bandini középmotoros 250 P-je.

Ferrari 250 GTO-val versenyző belgák állhattak a dobogó második fokára, akik annyira örültek a sikernek, hogy másnap egy párizsi mulatóban hajnalig ünnepeltek.

Annyira lelkes volt a csapat, hogy a 250 GTO-val tették meg a Le Mans és Párizs közötti több mint 200 kilométeres távot, majd éjszakára a szórakozóhely előtt hagyták a 24 órán át keményen hajtott gépeket. Igazi fénykorát élte a Ferrari a 60-as években, amikor ezekkel a versenyautókkal és a technikájában nagyon közel álló tizenkét hengeres kupékkal megalapozta hírnevét.

1960-ban pont a Le Mans-i 24 órás versenyen tartották a 250 GTE-t, mely a Ferrari első igazán nagy példányszámban gyártott négyüléses túrakupéja, mely a 2,6 méteres tengelytávú alvázra épül. A GTE 2+2 tervezésének fontos szempontja volt a tágas beltér, ezért a motort a szokásosnál előrébb építették be. Ezekben az autókban meghatározó elem a Gioacchino Colombo által tervezett V12-es motor, mely a GTE-ben 3,0 literes lökettérfogatú és 240 lóerős teljesítményét 7000-es fordulaton adja le.

8 másodperc alatt gyorsul 100-ra a 4,7 méteres és 1,4 tonnás 250 GTE.

Ezzel ugyan nem érhetett fel a versenyautók teljesítményéhez (a Le Mans-ban is induló, jóval erősebb és könnyebb 250 GTO legalább két másodperccel hamarabb éri el a 100-at), de biztonsági autónak legalább annyira kiváló volt a négyüléses GTE, mint túrakupénak. Az 1963-as Le Mans-i 24 órás verseny előtt azonban néhány átalakításra volt szükség annak érdekében, hogy biztosíthassa a mezőnyt.

1963. január 30-án hagyta el a maranellói gyárat a huszadik harmadik szériás 250 GTE, melyet a párizsi Franco-Britannic Autos Ltd-nek szállítottak le. A francia specifikációnak megfelelően sárgán világító fényszórókkal készült. Március közepén küldték az autót a híres karosszériaépítőhöz, Henri Chapronhoz. Megrendelőlapja szerint a műhelyben zászlótartókkal, kiegészítő fényekkel és címerekkel kellett felszerelniük az autót, valamint új biztonsági övekkel.

Elegáns kék színben és szürke bőrkárpittal rendelték meg a Ferrari 250 GTE-t, melyet a versenyen a Franco-Britannic Autos tulajdonosa, Donald Sleator vezetett.

Miután lezajlott a 24 órás futam, az autóról leszerelték a zászlókat és A nagy átverés (eredeti címén Pouic-Pouic) című filmben szerepelt, a jelenetben még a hűtőmaszk elé szerelt címerek is láthatóak. Ezek után Enzo Ferrari kedvenc importőre vette át az autót, Charles Pozzi egy éven át használta és jelentős összegekért szervizelte a 250 GTE-t. 1970-ben már 57 ezer kilométer volt a Ferrariban, amikor Christian Fifis vásárolta meg. Ő pontosan tudta, hogy mennyire különleges autóról van szó, ezért évtizedeken keresztül remek állapotban tartotta.

Ennek megfelelően a Le Mans-i 24 órás versenyen szolgáló Ferrari most is eredeti állapotában van, tehát a Blu Sera nevű kék fényezése patinás, a Grigio (szürke) bőrbelső pedig a használatnak megfelelően kopottas. Az autó azonban így mutat igazán nagyszerű képet, hiszen minden apró karcolás és repedés szinte mesél rajta.

Nagy valószínűséggel ez a 250 GTE egyetlen fennmaradt Le Mans-i Ferrari biztonsági autó a 60-as évekből.

Minden dokumentumával és kiegészítőjével mintha egyenesen az analóg géppel készült képekről érkezett volna a színes világba a kék Ferrari, mely azonban az időkben száguldott a pályán, amikor még sokkal gyorsabb volt a verseny annál, mint amennyire biztonságos.

Ez is érdekelhet: