Nem is chips már a chips, ha nincs benne egy kis lime-buké, jalapeno íz vagy laborban kotyvasztott csirkeszárnyaroma. Megkóstoltuk a leghülyébb nevű chipseket.
A vékonyra vágott, forró olajban kisütött, ízesített, majd zacskóba csomagolt, nitrogén védőgázzal feltöltött krumpliszeletkék, úgy is, mint a tévézés-mozizás, társasjátékozás, bárban iszogatás hangulatát feldobó kísérőfalatkáinak intézménye a nyugati kultúra egyik szimbolikus terméke.
Fogunk egy földből kiásott gumót, és addig formáljuk, alakítjuk, kezeljük, csomagoljuk, laboratóriumokban kotyvasztott porokkal szórjuk meg, csomagoljuk, raktározzuk és szállítjuk, amíg összes eredeti tulajdonságát és funkcióját (egyszerű, természetes táplálék) elveszíti és annyira túlkoncentrált, túlfényesített élvezeti cikk válik belőle, hogy nálunk még egy egészségtelenségi adót is elneveznek róla.
Na, hát ezeket a chipeseket, de még közülük is a természettől leginkább elrugaszkodott kreációkat kóstoltuk végig a Player szerkesztőségében:
Ahogy a hiper- és szupermarketekben válogattunk, fokozatosan ráébredtünk, hogy mi lehet a mainstream chipspiac két legnagyobb gyártója, az amerikai PepsiCo tulajdonában lévő Lays és a német Intersnack brandje, a Chio sikerének titka. A megbízhatóság, a stabilitás, a konzervativizmus ma már fel sem merül mint érték; pont ellenkezőleg: a kreativitás és a minél magasabb szintű különlegességre törekvés lehet az, ami eladja ezeket a termékeket.
A „csípős” vagy „paprikás”, „húsos” önmagában kevés lenne; a gyártók igyekeznek azt is megmondani, hogy pontosan milyen paprika (cayenne, jalapeno, chili) és milyen húsnemű (barbecue borda, csirkeszárny) az, ami nyilván nincs benne a gyönyörű, fényes-tarka zacskókban, de majd ha megvesszük és megkóstoljuk, úgy érezzük, mintha benne lenne.
Azért nem elég csak egy szép zacskót csinálni és jól hangzó összetevőket kitalálni a sikerhez. A kóstoláson kiderült, hogy korántsem mindig jön össze a chips és a fűszerkreációk harmóniája úgy, hogy igazán addiktív, függőséget-hűséget kialakító végtermék szülessen. De kiderült az is, hogy nem véletlenül van ilyen sokféle extrém ízesítésű chips.
Nagyon egyénfüggő, hogy kinek melyik jön be végül a teljesen természetellenesen, de nagyon kellemesen csípő-maró-bizsergető ízesítések közül.
Tesztünk legfontosabb tanulsága az volt, hogy csodás dolog a sokszínűség a chipspiacon, és hogy izgalmas dolog a kísérletezés ezekkel a túlprocesszált, egészségtelen, de ropogós és finom cuccokkal. Senkinek se javasoljuk, hogy vigye túlzásba a chips és kóla élvezetét, de hisszük és valljuk, hogy megtalálni a számunkra optimális tévénasi kombót már önmagában is remek mulatság – olcsó, de nagyon szórakoztató gasztrokaland.
Ez is érdekelhet: