Két perce érkeztem meg Marokkóba, és pontosan tíz percem maradt, mielőtt visszatoloncolnak Spanyolországba. A marokkói kikötői rendőrség ügyeletes tisztje – ezt a ballonkabátjából sikerült megállapítanom – pontosan ennyi időt adott nekem, hogy lepecsételtessem az útlevelemet, amit a Tangierbe tartó kompon elfelejtettem megtenni. Egy apró kis probléma volt, hogy a határőr nem volt hajlandó visszaengedni a hajóra.
Hogy miért nem pecsételtettem le az útlevelemet, annak több oka volt: a felkészületlenség, a spanyol és a francia nyelv ismeretének teljes hiánya, valamint az a tény, hogy az út jelentős részében egy épkézláb videót próbáltam összehozni a hajó tatján, távol mindenkitől, együttesen vezettek el odáig, hogy a leszálláskor már gyakorlatilag illegális bevándorlónak számítottam.
Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy amikor kompról beszélek, akkor nem a Szántód–Tihany-féle lélekvesztőre kell gondolni, hanem egy bárokkal, éttermekkel, Chanel és Armani termékeket áruló luxusboltokkal és játékgépekkel felszerelt hatalmas, úszó szállodára, amelyben viszonylag észrevétlenül tud meghúzódni az a nagyjából fél négyzetméteres pult, ahol a beszálláskor kapott kártyát leadva megkaphattam volna a pecsétemet.
A ballonkabátos fickó utánam jött, váltott néhány szót a határőrrel, majd elindult velem a komp belseje felé, oda, ahol nemrég még hatalmas turistabuszok, különböző francia autók és persze Daciák tucatjai parkoltak, szorosan egymás mellett. Határozottságom utolsó morzsái akkor tűntek el, amikor kísérőm egyszer csak megtorpant, majd a komp belsejét kétfelé választó falon felnyitott egy ovális alakú vasajtót, és biztatott, hogy lépjek be rajta. A vasajtó mögött alig néhány négyzetméteres, első ránézésre raktárnak tűnő helyiség volt, ide kellett volna tehát belépnem. Tévedtem... mégsem fognak kitoloncolni.
Hanem itt helyben tarkón lőnek.
Marokkóban egyébként általában kétféle autót láthatsz az utakon: a régi, 240-es Merciket, ezek többsége úgynevezett grand taxiként funkcionál, valamint Dacia Loganeket, amelyek a következetesen petit taxinak nevezett városi taxik törzsbázisát alkotják. Ezenkívül főleg francia autók vannak, Peugeot-k és Renault-k, elvétve Fiatok. Ez nagyjából meg is magyarázza, hogy a marokkói boltok nagy része miért autószerviz vagy autósbolt. Tangierben vannak olyan utcák, ahol szinte csak és kizárólag autószervizek sorakoznak egymás mellett, de Marokkóban általánosságban is feltűnően magas az autózással összefüggésbe hozható boltok száma.
A ballonkabátos fickóval kapcsolatban már az feltűnő volt, hogy miért mosolyog egyfolytában. Ha legalább bosszankodott volna. Akkor rögtön nyilvánvaló, hogy nem jó kedvében segít, hanem a kitoloncolással járó elkerülhetetlen papírmunkát próbálja éppen megúszni, hogy mehessen haza a családjához. A tiszt viszont rendületlenül mosolygott, márpedig aki mosolyog, az vagy örül, vagy forral valamit. Annak meg elég nehéz örülni, ha az embernek problémákat okoznak.
A raktárnak tűnő helyiségben viszont szerencsére nem korábbi illegális bevándorlók maradványai voltak, hanem egy személyzeti lift, amelyben egy személy számára is alig elegendő hely volt. Ide zsúfolódtunk be ketten, én meg a ballonkabátos ember, aztán a lift csigalassúsággal elkezdett emelkedni.
Titokban örültem volna neki, ha elkezd a nővéréről beszélni. Akkor tudnám, hogy csak a pénzemet akarja. Ha Marokkóban valaki elkezd a családjáról beszélni, azzal gyakorlatilag elismerte, hogy csak a pénzedre hajt. Néhány perc bájcsevej után felajánlja, hogy menj vele, aztán megpróbál annyira lehúzni, amennyire csak lehet. Nem rabolnak ki, egyszerűen csak elvisznek ide-oda, etetnek-itatnak, aztán a végén benyújtják a számlát, állami vállalatokat megszégyenítő árréssel.
Köszönet azoknak az utazóknak, akik végigcsináltak hasonlót, nekem már nem kellett beszállnom sem Hisham kocsijába, aki csak a barátnőjét jött meglátogatni Tangierbe, de másnap már indul is vissza Rabatba, és szívesen elvisz, se nem kellett Azeemmal tartanom, akinek a nővére is újságíró, és szívesen mutat nekem néhány jó helyet Fezben, se pedig Mohamedtől nem kellett utazási tanácsokat elfogadnom, aki sokáig Chicagóban élt, engem pedig arra biztatott, hogy ne utazzak Casablancába, inkább megmutatja nekem a "real Marokkót".
"És mi járatban Marokkóban?" – tette fel hirtelen a kérdést a ballonkabátos. Nem értettem, miért ezt kérdezi ahelyett, hogy "és mennyi pénz van nálad?", de biztosan szeret lassan rátérni a dolgokra. Ami azt illeti, volt nálam pénz, és kicsit összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy ennek a pénznek a nagyobbik része dirham. Akkor még úgy tudtam, hogy Marokkóba egyáltalán nem szabad dirhamot behozni, de ez nem akadályozott meg abban, hogy az algecirasi kikötőben tevékenykedő utazási ügynöknél borzalmas árréssel beváltsam a megmaradt euróimat marokkói valutára.
A dirham exportját és importját egyébként elsősorban a hamisítás megakadályozása indokolja. Nem tudom, hogy az én dirhamjaim hamisak voltak-e, de Marokkóba érve a nagy részét azonnal oda is adtam az első taxisnak, aki feltételezésem szerint nem nagyon vizsgálta meg a pénzt infravörös lámpa alatt.
Korrupcióra tehát nem került sor, sőt, a kis kártya kitöltése közben kiderült, hogy a ballonkabátos tiszt egyszerűen csak jófej. Marokkóban a közvélekedéssel ellentétben egyébként is nagyon kevesen próbálnak meg lehúzni. Persze van olyan, hogy egy útbaigazításért megpróbálnak elkérni nagyjából ezer forintnak megfelelő dirhamot, de a többség akkor sem fogad el pénzt, ha magadtól adnád oda nekik. Se a portás, aki felcipeli a húszkilós bőröndödet a másodikra, se a fez el jdidi gyerekek, akik segítenek kijutni a fallal körbekerített sikátorrengetegből, se a boltos fia, aki megmutatja, hogy melyik boltban kapsz olyan árut, ami náluk éppen nincsen. A legtöbben egyszerűen csak szívességből segítenek, és ezt általában el is mondják neked.
A ballonkabátos tiszt is szívességből segített. Utoljára akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a fickó beültetett egy tök üres transzferbuszba, de mint kiderült, csak eldobtak a vonatállomásig, ahol egy meglepően felületes vámvizsgálatot követően szabadon távozhattam Marokkó belseje felé. A Tangier Med néven futó új kikötő nagyjából negyven kilométerre van Tangier belvárosától, és mire odaértem, teljesen besötétedett. A taxis háromszáz dirhamot* kért az útért, és valószínűleg azt gondolta, hogy fene jó üzletet kötött.
*kb. 8400 forint
(A cikk egy Fujitsu Lifebook U574-en készült, amelyet a MySofttól kaptunk.)