Egy szűk hét után az embernek már kezd elege lenni abból, hogy minden nap tíz után, ökör másnaposan ébred egy fingszagú hotelszobában. Valamit lépnem kell.
Főleg, mert az előző este nem volt egy sikersztori. Próbálom a dolgok jó oldalát nézni, és abba kapaszkodok, hogy ha nem is sikerült tökéletesen a románc, a bakancslistámról legalább kihúzhatok egy igen komoly tételt. Még van egy napom egyedül, amíg Sanyi a búvárvizsgájával küszködik, úgyhogy elmegyek egy nagyon komoly szigettúrára. Eddig is sejtettem, mi a szitu, de csak most áll össze teljesen a kép:
Thaiföld maga a földi paradicsom.
Legalább harmincan zsúfolódunk be egy nagyteljesítményű motorcsónakba, kimegyünk a nagy vízre és amikor megérkezünk az első állomáshoz, alig hiszek a szememnek.
Sok thai szigetnek nincs is tengerpartja, mert úgy néznek ki, mintha hegycsúcsok kandikálnának ki a vízből. Lehorgonyzunk egy olyan helyen, ahol négy-öt ilyen hegycsúcs zár körbe egy kis lagúnát. Középen a víz alig derékig ér. Bekajakozok, kiszállok, megállok a kellemesen langyos, kristálytiszta vízben és csak nézek ki a fejemből, mint aki csodát lát. Körülöttem olyan élővilág nyüzsög, amilyet talán még a Vörös-tengerben snorkelezve sem láttam. Hirtelen eláraszt az érzés, hogy ideköltöznék, és úgy húznám magamra a tengert egy lakatlan sziget homokos tengerpartján, mint egy hűvös takarót.
Egy éles váltással jöhet a non-PC rész:
az orosz és a kínai turisták a legrosszabbak.
A ruszki pasik testalkattól függetlenül pöffeszkednek, mint egy becsibészelt kuvasz. Borzasztó agresszív a fellépésük. A helyiek persze szeretnének minél több pénzt betermelni a turizmusból, így nagyon sok a nyomulós, kellemetlenkedő bazáros, de kellő nyugalommal és tisztelettel nem olyan nehéz lekoptatni őket, mint mondjuk egy arab országban. Az oroszok azonban képtelenek finoman kezelni a helyzetet. Durvák, lekezelőek, sokszor úgy hajtják el a helyieket, hogy simán megtámadja az embert a szekunder szégyen.
A csajokkal ilyen téren nincs baj, ők nem durvulnak, inkább csak simán levegőnek nézik a többi embert. Az idejük nagy része egyébként is azzal megy el, hogy tartalmat gyártanak az Instagramra. Egészen komikus jeleneteknek lehetsz szemtanúja, ha egyszer erre vet a jósors. Odaérve egy festői tengerpartra, a tömegből párocskák válnak ki, aztán a pasik elkezdik fényképezni a nőiket. Ezzel aztán el is megy mindenhol a röpke egy órás ott tartózkodás: a vízben négykézláb, segg kitolva, csücsörítés, a faszi közben kattintgat innen is, onnan is, aztán a csaj feláll és elindul a sekély vízben. Pakolja a lábait, mintha egy kifutón lépkedne, néha hátranéz, belenevet az objektívbe, fröcsköl egy kis vizet, aztán eltűnik az arcáról minden vidámság, elkéri a mobilt, végignyálazza az elkészült kontentet, végül elégedetlenül visszaadja, és folytatódik tovább a program.
Képtelenség röhögés nélkül kibírni. A homokra terített törölközőmön szívom magamba a napfényt meg a tengeri sós levegőt és figyelem ezeket a népeket. Miközben körbeszexiskedik a szigetet, az idejük 90 százalékában vagy a kamerába vagy a kijelzőre bámulnak. Pedig éppenséggel akadna itt más néznivaló is, hisz egy olyan csoda vesz körbe minket, amit Photoshop nélkül lehetne felpattintani Windows-háttérképnek.
A kínaiakkal ilyen téren nincs baj. Ők nem agresszívek és az Instát sem tolják túl, épp csak annyira hozzák a kelletlen egyenturista karaktert, hogy fáj rájuk nézni. Úgy léteznek mindenhol, mintha egy nagyon szigorú listán kellene pipálgatniuk a kötelező látnivalókat. A főbb nevezetességek előtt sorba állnak szelfizni, majd szenvtelen arccal, libasorban körbesétálják a kijelölt útvonalat, végül pedig visszamennek a hajóra és várják az indulást. Öröm, boldogság!
A Koh Tapu nevű földdarabon – amit egyébként már a helyiek is James Bond szigetnek hívnak, mert itt forgatták az 1974-ben bemutatott Az aranypisztolyos férfi című filmet – már annyira zavarnak a fenti elemek, hogy kínomban elbújok egy kis barlangban, ahová csak hasalva tudok bemászni egy szűk járaton keresztül.
Itt végre egyetlen felfújt ajkú orosz csajt vagy hangosan óbégató kínait sem látok. Kifújom magam, aztán tíz perccel később visszamászok, nehogy a végén Elon Musknak meg egy pedofil mentőbúvárnak kelljen visszasegítenie a parton téblábolók közé.
Egy nap alatt öt festői szigeten vetem meg a lábam, melyek szemléletesen bizonyítják, hogy az édenkertből azért erre a bolygóra is jutott egy kis darab. Az élmény meg is teszi a hatását. Visszaérve Patongba nagyon nincs kedvem megint belecsapni az éjszakába. Sanyi is kivan kicsit, mert Jaun Jaun egyre hisztisebben követeli a társaságát, ő viszont csak egy kis nyugit szeretne, ezért megbeszéljük, hogy szedjük a sátorfánkat és elhúzunk Phiphire, ami egy szigetcsoport Phukettől másfél órás hajóútra.
A komp másnap kora délután tesz minket partra. Phiphi első pillantásra olyan, mintha egy Trópusi idill című festményre egy tehetséges fiatal művész rágraffitizett volna. A levegőben ott lebeg valamiféle aluszékony, simogatóan békés hangulat, de azért itt is elkezdenek már három óra körül koktélozgatni az emberek, a távolból pedig egy medencés buli zajait hozza a meleg nyári szellő. Megkeressük a szállodát, ami egyébként simán a két hetes trip legjobbja, aztán nekiindulunk felderíteni a szigetet.
Egy nagyon komoly hat kilométeres séta vezet Phiphi legszebb kilátójához, amit én az elmúlt hét önrombolása után igazi pokoljárásnak érzek. Majd' kiköpöm a tüdőmet, úgy folyik rólam a víz, mintha egy szivárgó vizespalackot cipelnék a hátamon, a combom ég, a bokám izzik és öt kilométer után már a fejemet is alig bírom megemelni. Ha hazaérek, tutira rajtam marad a húszkilós rúd.
Cserébe viszont ez a kilátás fogad, amikor felérünk:
Rottyon vagyok, mint egy földúton meghajtott Trabant, de az simán agyat ér nálam, hogy ilyesmit nem lát az ember minden nap. El is mentem ezt a panorámát ínségesebb időkre. Legalább fél óráig ülünk ezen a szent helyen szájtáti delejben. Szép, na!
Eldöntjük, hogy maradunk négy napig, ami azt jelenti, hogy már csak egy búcsúéjszakára fogjuk látni újra Patongot. Fura, de erre megint eszembe jut Nittaya, és összeszorul a gyomrom, mint egy szerelmes kisiskolásnak.
Aztán elkezd sercegni a bőröm a tűző napfényben, ezért elindulunk visszafelé. Két kilométerrel lejjebb elcaplatunk egy épülő szállodakomplexum mellett, melynek közepén egy hatalmas gödröt ásott a kivitelező. Nem igazán vágjuk, mi lesz belőle, de mutatok egy képet, hogy ha eljutnál Phiphire, és addigra egy hatalmas tízcsillagos luxushotel dímatlankodna a hegy tetején egy bazinagy mesterséges tóval, tudd, honnan indult az egész.
Innen:
Úgy esünk be a szobába, hogy még a homokot sincs erőm kimosni a lábujjaim közül. Bedőlök az ágyba és filmszakadás.
Két napig vagy a parton senyvedünk, vagy egy hajón nyomjuk a chill outot. Az egész környéket bejárjuk keresztül-kasul, és bennem egyre erősödik egy érzés, amit végre ki kell üvöltenem magamból. A következő sorokat azoknak címezném – sokkterápia jelleggel –, akiknek annak idején a drága édes anyukájuk nem csapott a kis kezükre, amikor az út szélére hányták a csokipapírt.
Ne dobáld már el a szarjaidat, te szerencsétlen barom!!
A helyiek komoly erőfeszítéseinek hála a tengerpartok makulátlanul tiszták, de az is biztos, hogy egyes turisták nem könnyítik meg a dolgukat. A Monkey Beachen például némelyik idióta simán a zacskóval együtt adja oda a chipszét a majomnak, aki – hiába minden másban okosabb, mint a seggfej, akitől a kaját kapta – nem tudja, hogy a nehezen lebomló műanyag káros a környezetre nézve. Az üres zacskók ott szomorkodnak a parton a fák alatt, ami annyira csípi a szemünket, hogy elkezdjük őket összeszedni, beletömködjük a zsebeinkbe, aztán azzal együtt úszunk ki a hajóhoz.
Egyes emberek eljönnek erre a sírnivalóan gyönyörű helyre, megcsodálják, jól érzik magukat, aztán odaszarnak és távoznak. Ha ezeket a barbár hordákat veszem alapul, akkor Thaiföld öt év alatt lakhatatlanná fog válni. Ma ugyanis a thaiföldi vakáció már nem luxus, ergo simán foghatja magát az alsó-moszkvai Szása (például), fél év spórolás után idejöhet, és telebaszhatja az otrombaságával, az elszívott csikkjeivel, meg az összegyűrt sörösdobozaival ezeket a meseszerű partokat.
Mert egyébként a meseszerű jelző csak egy gyenge próbálkozás arra, hogy leírjam, mit gondolok Thaiföld természeti adottságairól. Amikor a DiCaprio-féle A part forgatási helyszínétől nem messze megnézzük a naplementét, szinte belecsavarodik a szívem a látványba.
Az utolsó itt töltött napunkon egy kicsit túltolt délutáni hunyásból csak este nyolc körül térek magamhoz. Sanyi még nagyban horkol, ezért felrugdosom, mert a gyomrom is korog, és a környezetváltásnak hála végre sikerült visszapakolni a bugit a lábamba. Most már okos vagyok, nem öltözködök túl, csak magamra górom, amit a táska tetején találok, és már indulunk is.
Phiphi éjszakai életéről annyit kell tudnod, hogy a parton nagyon durván nyomják a bulit, de kettő körül úgy vége szakad a hepajnak, mintha elvágták volna. Ez egy helyi rendelet, ha jól értettem a szálloda angolul nem annyira frankón kommunikáló recepciósát, hogy nem lehet fullba nyomatni a bulikát. Valószínűleg nem akarják itt is ugyanazt, mint Phuketen, amiért nem is nagyon lehet hibáztatni őket.
Egy tetőbárban kezdünk, ahol az emberek babzsákokon ülve a kilencvenes évek legnagyobb istencsászárságát, a Karate kölyök című mozit nézik, amit legalább négy vásznon nyomatnak egyszerre. A koktél itt egy kicsit drágább, mint bárhol máshol, de mivel Daniel San épp most rúgja szét Johnny pofáját, nem akarok anélkül lelépni, hogy látnám Mr. Miyagi homlokrepesztő mosolyát.
A következő utunk egy olyan kocsmába vezet, ahol egy jófej thai srác a bandájával élőzenét tol, a koktélt pedig vödörben mérik. De konkrétan. Nem lehet azt mondani rá, hogy gusztusos, de az biztos, hogy a hatékonyságához nem fér kétség. Az én vödröm valami elképesztően tahó fröccsöntött-kék színű, csordultig áll benne a Mojito, és három szívószál kandikál kifelé belőle, hogy optimális legyen a huzat. (A szívószálat egy ilyen helyen egyébként már régen be kellett volna tiltani.)
Sanyi valami még egzotikusabbat kért, piros vederben kapta, ami egy picit biztatóbban néz ki, mint az enyém. Szívja is rendesen. Én még csak a felénél tartok, ő már a másodikat kéri, közben üvölti a Knockin' on Heaven's Door-t, én pedig már érzem, hogy a hatóságilag előírt korai takarodónál durván el fognak szabadulni az indulatok.
Miközben termeljük befelé az ipari mennyiségű cukros-alkoholos citromlevet, összehaverkodunk három ausztrál szörfös csajjal. Azt mondják, Phiphi maga a nyugalom szigete Phukethez képest, de ezt így két vödörrel a kezemben momentán nehezen tudom elhinni. A banda most Bon Jovit játszik, a hangulat a tetőfokán, de Sanyi elkezd hülyeségeket beszélni, ezért jobbnak látom, ha sétálunk egyet.
A tengerpart homokja mostanra már tánctér. Egyelőre csak végig akarjuk nézni a kínálatot, keresztülvágunk a tömegen, kijövünk a másik oldalon, aztán Sanyi megvilágosodik, hogy szerinte nem volt jó ötlet otthagyni az ausztrál csajokat, úgyhogy húzzunk vissza az előző helyre, de azonnal. Ahogy sétálunk visszafelé, elmeséli, hogy az egyik helyen a színpad mellé érve egy csávó nekifutásból fejbe akart rúgni, de annyira be volt bombázva, hogy nem talált el. Azt mondja, fogalma sincs, mi lehetett a koma baja.
Csak egy kis mellékes információ. Észre sem vettem az egészet. Mondom, az aztán fasza! Ezen a sztorin annak rendje és módja szerint fel is baszom magam, de aztán elszámolok tízig és kiengedem a negatív energiákat. Nem mondom, hogy én vagyok a Zen-mester, de azért erőltetek magamra egy kis nyugalmat. Amikor ráfordulunk az élőzenés kocsma utcájára, az egyik ausztrál észrevesz minket és izgatottan elénk szalad. Azt mondja, nem fogjuk elhinni, de ott van a krimóban az ABBA egyik énekese. Arra a kérdésre, hogy a jóseggű vagy a másik, már nem tud egyértelműen válaszolni. És tényleg ott parádézik egy hatvanas kinézetű szőke csaj az énekes körül, néha elveszi a mikrofonját, énekel kicsit – nem is rosszul –, miközben mindenki vigyorog rá és tapsol neki. Megkérdezek néhány random arcot, hogy ki ez a nő, és egymástól függetlenül mindegyik az ABBA-t emlegeti. Ej, ebből mekkora sztori lesz!
A gond csak az, hogy hiába gúvasztom a szemem, képtelen vagyok belelátni a nőbe az abbás csajokat. Sem a jóseggűre, sem a másikra nem hasonlít, de itt láthatóan mindenki meg van győződve róla, hogy ő az egyikük. Végül azzal zárom le magamban a kérdést, hogy akkor biztos a nemjóseggű lesz az, arra a nőre végülis nem is emlékszem annyira. Egy olyan palival parádézik, aki leginkább a Boney M folyton bekokózott frontemberére hajaz, meg egy másik hatvanas nővel, aki amolyan megtermett tepertős fajta. Sanyi úgy érzi, hogy ő lesz a gyenge láncszem, odamegy hozzá, és meghívja egy italra. Bármennyire is szeretném, nem tudja kihagyni a társalgásból az „oszt' a barátnőd tényleg az ABBA-ból van?” szófordulatot, de a válasz ezúttal is pozitív. Ennek már a fele se tréfa!
Várj, mutatom:
Ne is mondd! Szerintem is csak annyira hasonlít bármelyik abbás picsára, mint amennyire engem össze lehet keverni Schwarzeneggerrel. Szóval finoman szólva kétségeim vannak, de mivel mindenki bólogat, egy idő után én is elhiszem. Mivel Sanyi már egy ideje fűti őket, én is odakeveredek melléjük, de eddigre már rendesen meg vagyok szeppenve. Jesszum, hát ez a művésznő mégiscsak emberek millióit tette boldoggá anno a hangjával, ha meg ő a jóseggű, akkor a seggével is. A tepedt barátnője csak fokozza a zavarom, mert amikor kikéretzkedek mellette a retyóra, rendesen a vállamra pakolja a melleit, mikor visszafele jövök, akkor meg a valagával nekem tolat és felken a pultra.
Iszunk, jönnek a vödrök sorban, a tepertőtestű a virsliujjaival már a hajam túrja, amikor végre összeszedem a bátorságom és odarakom, hogy szerintem nekik rohadtul semmi közük az ABBA-hoz. A nő ekkor elröhögi magát, és azt mondja:
„Lófasz közünk sincs hozzájuk! Csak kitaláltuk ezt a mesét, mert kicsit hasonlítok Agnethára, és így itt-ott kapunk ingyenpiát.”
És ezt tényleg beszopta egy egész tömött kocsmányi ember! Szólok Sanyinak is, hogy nagyon ne törje magát autogrammért. Neki ez a fordulat annyira sarkig ér, hogy elkezdenek vérben forogni a szemei. Jobbnak látom hát, ha visszamegyünk a partra, ahol meg már ez megy a vízben:
Tényleg, mindenki készen van, mint egy seregnyi beszilvázott muslinca. Ez az a pillanat, amikor magával ránt minket a pokol. Sanyi hirtelen egyszerre mindenhol (is) van. Alig tudom követni a szememmel. Nekiindul limbóhintózni, majd emitt pörget egy földszintes csajszit, aztán már amott áll térdig a vízben, de hoppá, már nem is, egy kínai turistával nyomja a színpadon. Vagy csak engem lassított be az a hektóliternyi Mojitó, hogy nem bírom az iramot? Pislogok egyet, mire Sanyi már megint máshol, ezúttal egy thai csajjal smárol a DJ-pult mellett. Helyes, most legalább egy darabig egy helyen marad.
Ekkor jön oda hozzám egy ruszki külsejű koma, kérdezi, Sanyi az én haverom-e. Mondom, ja, és barátságosan érdeklődök, hogy ugye nem probléma van-e. A válasz egy kicsit váratlanul ér.
„Szerintem szólj neki, hogy éppen egy ladyboy-jal csőrözik!”
Még soha nem sprinteltem úgy hat métert, ahogy most teszem. Amikor lerángatom Sanyit a hímnőről, még nagyon mérgesen néz rám, de amint átadom neki az infót átmegy az arca falfehérbe. Valószínűleg ebben a pillanatban üthet hajnali kettőt az óra, mert pont akkor hallgat el a zene, amikor Sanyiból kiszakad egy velőtrázó „nebasszá'má'fel!!”.
Úgy megyünk haza, mint egy vert sereg. A recepción Sanyi még vitatkozik egy barátságosat, mert a helyieknek sem akarja elhinni, hogy itt ilyenkor tényleg elfújják a takarodót, aztán elhúzunk aludni.
Másnap reggel keserűen konstatáljuk, hogy a fingszagú hotelszoba ide is követett minket. Összeszedjük hát magunkat, kisétálunk a kikötőbe és felszállunk a nagy hajóra, ami visszavisz minket Phuketra, hogy méltóképpen búcsúztassuk el ezt a két hetet.
(A cikk jövő héten folytatódik.)