London? Igen, London. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins. London! Nagyjából a teljes Blöfföt (ami idén pont 20 éves) és A ravasz, az agy…-at tudnám idézni, Ritchie annyira betalált ezzel a két agyas, átverős maffiafilmmel, hogy a mai napig nem lehet masszív röhögés nélkül megnézni egyiküket sem. Mindkét film remekül öregszik, a rendező viszont nem annyira. Guy Ritchie csinált ugyan elég jó dolgokat a londoni alvilági kész átverés show-i után, de a Sherlock Holmes első részén kívül szinte mindig volt bennünk hiányérzet.

Pedig nem volt rossz például Az U.N.C.L.E. embere és legutóbb az Aladdin sem, de valahogy mindenki arra várt, hogy térjünk már vissza az első két film hangvételéhez, azok álltak igazán jól Ritchie-nek, hátha maradt még benne valahol mélyen annyi szufla és stílus, hogy előkapjon pár bűnözőt a fiókból, és megint egymásnak eressze őket nyakatekert és vicces körülmények között.

Bár 2008-ban már megpróbálkozott ezzel a Spílerben, az a film egyáltalán nem működött, ami nem nagy csoda, túl lassú volt, ráadásul túl érdektelen figurák puffogtattak el érdektelen sorokat, miközben egy teljesen érdektelen bűntény pörgött le a szemünk előtt, majd meglepi: a filmnek nem volt igazán vége sem, hiszen belengették, hogy jön a második rész, ami 12 év alatt sem jött el. És nem is biztos, hogy baj.

Ritchie most látta elérkezettnek az időt, hogy úgy istenigazából visszatérjen a gengszterfilmekhez, rittyentett is egy sztorit pár maffiózóról, akik szokás szerint a teljesen balfasztól a kemény, de balfaszon át a legyőzhetetlenig mindahányan felvonulnak egy kis üzleti balhéra. Az Úriemberek főgengsztere egy bizonyos Mickey (Matthew McConaughey), aki visszavonulni készül, és eladná gigantikus fűbizniszét Matthew Bergernek (Jeremy Strong). Csakhogy megjelenik a kínai maffia, azon belül is a fiatal tehetség, Száraz Szem (Henry Golding), hogy ajánlatot tegyen Mickey-nek, amit mondjuk úgy, nem fogad jól. Mindeközben egy pofátlan magánnyomozó, Fletcher (Hugh Grant) Mickey főemberétől, Raymondtól (Charlie Hunnam) próbál kisajtolni 20 millió fontot, hiszen állítólag minden információja megvan az üzletről és az azon belül történő mocskos ügyletekről és furcsa elhalálozásokról, amit elő is vezet Raymondnak.

Ez most így elsőre nem hangzik túlságosan érdekesnek, de nézzük meg Ritchie első filmjeinek alapsztorijait: azok sem voltak feltétlenül hű, de komplexek, aztán a végére annyit csavarták ezeket a látszólag teljesen semmilyennek tűnő történetfolyamokat, hogy már csak röhögni tudtál az egészen, na meg elégedetten bólogatni. Most is ez történik, az Úriemberek legvégére már túlesel az isten tudja, hányadik csavaron, talán már egy kicsit sokat is tekernek a sztorin, de nem baj, egész a végéig szórakoztató marad a buli.

Bár nagyjából a film feléig a kelleténél jóval lassabban haladnak a dolgok, nem kell megijedni, mert mintha az író-rendező egyszer csak magára találna, beindul a jó öreg Guy Ritchie-feeling, a rohangálás, mindenki az „átbaszások nagytestvére” lesz, de mégis ott van az a jó öreg hiányérzet, ami az utóbbi filmeknél is mindig előkerült.

Az Úriemberek ugyan abszolút jól idézi meg a régi időket, de ebből a filmből bizony eléggé valószínűtlen, hogy bárki is idézgetni fog. Nincsenek benne jó beszólások, a karakterek pedig néha túlságosan karikatúraszerűek, ráadásul némelyikük egyáltalán nem érdekes. Szokás szerint őskáosz uralkodik a londoni alvilágban, de mintha a stílus kiveszett volna, vagy legalábbis már más lenne, mint régen (a film legnagyobb részében például nem pattogós és fasza brit zenékkel teli soundtrack, hanem szomorú klasszikus zene szól), és ez önmagában még nem lenne baj, hiszen változik az ember, miért ne változna Ritchie is, csak azt érezni, hogy ő most nagyon vissza akarta hozni a régi filmjei hangulatát, de ő már lélekben nem annyira jár ott, hogy tökéletesen vissza tudjon térni hozzájuk.

Annak viszont baromira lehet és kell is örülni, hogy az Úriemberek ha nem is az új Blöff vagy A ravasz, az agy…, azért bőven szerethető és szórakoztató film, akár többször is nézhető, néhol hangosan röhögős, néhol kicsit vontatott, de igazi Guy Ritchie-móka. Matthew McConaughey láthatóan nagyon élvezte ezt az egészet, és mivel rettenetesen kevés pénzből, mindössze 22 millió dollárból készült, amit már most bőven visszahozott, talán néha-néha kedve támad majd Ritchie-nek visszatérni Londonba, mert mi is mennénk vele, ha még mindig ilyen durvák a tripek.