A Jojo Nyuszi egy náci szatíra álruhája mögé bújik, de tulajdonképpen az utóbbi évek egyik legmegrázóbb filmje, amit nem felejtesz el egykönnyen.

Taika Waititi egy érdekes csávó. A filmjei alapján mindenki azt hiszi, hogy mindent képes elviccelni, még Thorból is sikerült vígjátékot faragnia, de azt mindig lehet érezni, hogy sosem felejti el használni az eszét, amikor viccel. Waititi egy baromi okos fazon, aki szeret polgárt is pukkasztani, de az biztos, hogy sosem alibizik vagy sumákol, sosem elégszik meg egy „csak szimplán jó” végeredménnyel, inkább totálisan a fejére állítja a világot, csak hozzon ki az emberből valamit, amit egy átlagos film nem szokott.

Waititi minden egyes filmjének óriási szíve van, úgyhogy nem nagy meglepetés, hogy a Jojo Nyuszi számára is kallódott egy a fiókjában, de a szokásos feelgood-faktor mellé most valami olyan is társul, ami eléggé meg tudja döbbenteni az embert. Már akkor, ha nem olvasta a film alapjául szolgáló regényt Christine Leunenstől, de talán még úgy is akad benne egy-két olyan jelenet, amire az ember egyszerűen akkor sem készülhet fel, ha tudja, mi jön.

A sztori egy kisfiúról szól, aki ne kerteljünk, náci. A második világháború idején járunk, úgyhogy különösebben nincs egyedül ezzel az állapotával. Jojo (Roman Griffin Davis) a Hitlerjugend oszlopos tagja szeretne lenni. A felkészítő táborban Jojot baleset éri, ami miatt az álmai hirtelen elillannak, de sebaj, hiszen a srácnak van egy képzeletbeli barátja, bizonyos Adolf Hitler (Taika Waititi), aki mindig tudja, hogyan kell túlélni a különböző kilátástalannak tűnő helyzeteket. Jojo és Adolf azonban kénytelen szembesülni egy elég kemény helyzettel: kiderül, hogy a fiú anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt bújtat az emeleten.

Jojóban persze azonnal dörömbölni kezd a náci, de a felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő fiú számára lassan kinyílik a világ, egy olyan, ami látszólag tele van csodákkal, de brutálisan kegyetlen, és bizony senki sem kerülheti el a poklot, amit magával hoz. És ebből a szempontból a film Az élet széphez áll a legközelebb. Sőt, tulajdonképpen sok más szempontból is. A Jojo Nyuszi ugyanis egy felnövéstörténet egy olyan korban, amiben még egy gyerek sem lehetett igazán gyerek, és bármennyire is hihetetlen, de bármikor megismétlődhet újra.

Adolf Hitler nem vicc tárgya, de mégis van értelme annak, hogy itt egy teljesen abszurd figuraként jelenik meg. Jojo ugyanis pont annyit tud a nácikról és a zsidókról, mint amennyit egy gyerek tudhat, nagyjából egy mesevilágban él, és számára ebben a mesevilágban él a mesebeli zsidóság és a mesebeli Hitler, a képzeletbeli barátja, akinek az élet és a halál csak egy játék, unikornisokat eszik, és mindig nagyon agyafúrt. Ez nem az igazi Adolf Hitler. Ez Jojo maga, aki hiányos tudásával így képzeli el a vezetőt.

Közben a világ teljesen kifordul önmagából, gyerekek fognak fegyvert, és harcolnak a Führerért, akiknek ez teljesen oké, mások elnyomják magukban az igazi énjüket az érvényesülésért, közben pedig ott van egy olyan alapprobléma, hogy azért az élet mértékegysége mégsem a zsidó, jobbos, balos, vagy isten tudja még, milyen skatulyákba rakott csoport, hanem maga az ember, akik közül van, aki emberként és van, aki állatként viselkedik nemtől és hovatartozástól függetlenül.

A Jojo Nyuszi legfőbb erénye az, hogy nem ad feltétlenül feloldozást azoknak, akik részt vesznek a szörnyűségekben, de egyébként szerethető figurák lennének, viszont azt kimondja, hogy mindenki egyéni döntése, hogy szar ember vagy jó ember akar lenni. Változtatni sosem késő, de a tetteid következményeit mindig vállalnod kell.

Közben Scarlett Johansson akkorát játszik az élet szépségeire figyelmeztető tragikus múltú anyuka szerepében, hogy legszívesebben Oscart adnál neki, és jelölték is, ami különösen vicces, hiszen a remek Házassági történet főszerepéért is nominálták, amit szintén szó nélkül meg kellene kapnia. Sam Rockwell szokás szerint csodás, de a legnagyobbat mégis Stephen Merchant megy, akitől isten bizony nem hittem, hogy valaha bárki is félni fog, de ha megjelenne az ajtómban most a beteg vigyorával az arcán, én azonnal szívrohamot kapnék.

Taika Waititi Jojo Nyuszija remek humorával és tényleg vicces jeleneteivel együtt az utóbbi idők egyik legmegrázóbb filmje. Olyan erővel vág földhöz és húz ki néhol a mesevilágból, hogy onnan nem állsz fel egykönnyen, az egyik igazán megrázó, szívfacsaró jelenet pedig könnyen beleéghet örökre a retinádba. Waititi egy zseni, ez most már biztos. Az egyik legokosabb, legnagyobb szívű rendező, akit jelenleg a hátán hord a Föld. Talán még azt is megbocsátanánk neki, ha titokban otthon néha megenne vacsorára egy-egy unikornist.

8
  • Nem polgárpukkasztó, hanem egy okosan átgondolt szatíra
  • Ami tulajdonképpen egy rettentően megrázó drámává fajul
  • Taika Waititi megrendezte vele a modern idők Az élet szépjét

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon