A Linkin Park végre eljött. Aki közel állt hozzájuk, akár még élvezhette is a koncertet. Én sosem tudtam haragudni rájuk. Tegnap mégis elérték, hogy sikerüljön.

Én vagyok az a srác, aki mindig igyekszik mindenben meglátni a pozitívat. Zenében, koncertekben meg aztán pláne. Könnyű levenni a lábamról, ha egy zenekar pontosan játszik, és legalább minimálisan érdeklődnek a közönségük iránt, vagy hogy mást ne mondjak, legalább egy picit kiderül róluk, hogy vannak emberi vonásaik. Én vagyok az, aki egyébként már nagyon régóta védem a Linkin Parkot is, mert gyerekkorom egy elég fontos részéhez dörgölőztek hozzá, aztán maradtak is velem egy darabig, és bírtam azt is, ha kicsit keményebbre vették a figurát, ha Bad Religion-ihletett rocklemezt készítettek, és azt is, ha stadion-énekeltető balladákat. Bírtam Chester hangját, bírtam, ahogy megközelítik a popot, ahogy eláztatják elektronikával a rockot, bírtam a zenekari tagok külön projektjeit is, és egy pillanatig sem jutott soha eszembe, hogy bármikor is ciki lett volna őket szeretni.

Nem, az új lemezt akkor sem tudom megkedvelni, ha fizetnek érte, de azért akadnak rajta egész jó pillanatok, szóval egye fene, talán mégsem kellene bezúzatni mindet, ahogy azt a legtöbb rajongó szeretné, és ezt mind azért mondom, mert most olyan dolgokat fogok írni az első magyarországi Linkin Park-koncertről, amit már majdnem én szégyellek. Ez a tegnapi koncert ugyanis (ellentétben nagyon sok rajongóval) engem feldühített, és szívesen megcsapkodnám Chester Bennington arcát egy büdös lazaccal, ha szembe jönne az utcán, és történetesen lenne nálam egy büdös lazac.

A Linkin Park ugyanis olyan, mintha feloszlott volna, de Chesternek nem mertek volna szólni erről. Mint amikor egy kapcsolatból már kilépne az egyik fél, a szerényebb, a kedvesebb, de nem akarná még megmondani az elszálltabb, őrültebb félnek. Ez a zenekar nincs egyben. Eljöttek, játszottak, mindent eljátszottak viszonylag pontosan, Chester elénekelte a dalokat viszonylag jól, de ettől még nem lesz egy koncert jó. Még viszonylag sem. És ennek több oka van.

Chester úgy került elő a nagyszínpadon nem sokkal kilenc után, mint valami elképesztően nagy sztár, kapucni a fejére húzva, napszemüveg, ebben a remek szettben vágta a pózokat, és énekelte a nyitó, egyébként teljesen rajongó-kiszolgáló Talking to Myselfet, és itt már lehetett sejteni, hogy baj lesz. Először is: a koncertet középen már alig lehetett hallani, nem volt rendesen hangosítva, és ez mindenkinek feltűnt. A mellettem álló sráccal meg is lepődtünk, hogy a rossz hangosítás tényét tökéletesen normális hangerővel, értsd: nem ordibálva, szimplán beszélgetve meg is tudjuk vitatni egymással, ami egy ilyen koncerten elképzelhetetlen.

Másodszor: Chester Bennington ezzel a remek szettel olyan szinten ment le elérhetetlen rocksztárba, hogy az a Linkin Park sajátos kis univerzumán belül totálisan értelmezhetetlen. Rocksztár ő, de sosem volt az az elérhetetlen fajta, mindig valahogy közel maradt a rajongóihoz, mindig szerethető és emberi volt, így viszont úgy nézett ki a színpadon, mint egy élettelen termék. Persze a zenekar maga is egy termék már, másképp mondjuk ezt nem is lehet csinálni, de valamit nagyon elfelejtettek: a terméknek szívet és lelket kell adni, másképp nem lesz más, mint egy száraz kakaós csiga a boltban.

A Linkin Park (vagy legalábbis egy része) úgy jött el tegnap Sopronba, hogy a szívüket nem hozták magukkal, ez pedig azután, hogy mindössze egy nappal vagyunk egy szuper Foo Fighters-koncert után (és olyan elképesztő bandákat láttunk elképesztő koncerteken az utóbbi hetekben mellettük, mint a Depeche Mode, a Prophets of Rage, a System of a Down és a Green Day), iszonyú kontrasztot mutat. Míg Dave Grohl minden egyes pillanata őszintének és lelkesnek tűnt hétfőn, Chester Bennington úgy tűnt kedden, hogy dolgozni jött, és megpróbálja a melóját akkor is teljesíteni, ha csak közepesen van hozzá kedve. És ezt, legalábbis nekem szörnyű volt látni. Az emberek nagy része nem először látta őket, és mivel hangerő, na az nem igazán volt, nem volt nehéz odafigyelni, hogy nagyon sokan miről beszélgettek a tömegben. Hallhatóan sokan idézgették fel a 2012-es Nova Rock-bulit, ahol közmegegyezés szerint „Chester azért jobban belehalt a buliba”, és összehasonlíthatatlanul jobb koncertet adtak, mint most, öt évvel később.

Azért az is beszédes, hogy egy idő után szurkolni kezdtem, hogy Mike Shinoda többször ragadjon mikrofont, mert amikor az ő köre jött, a buli egyből életre kelt, a jelenlétében volt erő, törődés, vagy mondjuk ki: nem volt benne feleslegesen felvett póz. Chester sajnos egy két lábon járó pózzá vált, ezzel pedig azok számára orbitális csalódássá tette a bulit, akik nem elégednek meg azzal, ha egy zenekar eljön, eljátssza a saját dalait, de semmi más nem érdekli. Ennél több kell. Kapcsolat kell a közönséggel, de olyan igazi, nem az a fajta, hogy lemegyek a kordonhoz a nekem jó előre kijelölt helyre énekelgetni, és nem az a fajta, hogy bár az elején a Holdról is jól látható nagyságú rocksztárként viselkedem, a végére félmeztelenre vetkőzöm, hiszen attól még a pózban lévő rocksztár rocksztár marad, főleg, hogy ilyen körülmények között énekli el élete legellentmondásosabb dalát, a Heavyt.

Chester Bennington valószínűleg más szintre lépett. A zenekara viszont nem. Ezt pedig borzasztó volt látni, de a közönség nagy része még így is hálás volt neki, és én őszintén örülök az örömüknek. Jó volt látni, mekkora lelkesedéssel fogadják a klasszikus LP-dalokat, igazából nekik jár a hála, nem a zenekarnak, mert ha valamiért jó lehetett ez a koncert, hát a közönség volt az. A VOLT-nak pedig óriási pacsi, hogy sikerült elhoznia őket, hiszen ez a koncert már nagyon érett, arról nem tehetnek, hogy olyan passzban van a banda, ami után feloszlani szokás, és valószínűleg a megjelentek igen nagy számban távoztak így is elégedetten, hiszen megkapták élőben azokat a dalokat, amiken felnőttek, még ha szív és lélek nem is volt bennük annyi, amennyi elvárható lett volna. Megvoltak. Ennyi. Nagyobb téteket tennék arra, hogy emberileg rettentően zűrös időszakban van a zenekar, és hogy kb. egy év múlva bejelentenek egy hosszú szünetet. Lehet, hogy rájuk férne.

Fotók: MTI / Mohai Balázs

És ezt olvastad már?
272-vel hasított bringával az új világrekorder