A rock and roll sötét időszakon megy keresztül az utóbbi években, ezért minden tisztességesen összerakott munkának örülni kell. A 14 év után új lemezzel jelentkező Van Halen dolgozata lehetett volna nyögvenyelős, öreges, kínos, vagy mindhárom egyszerre, de az a helyzet, hogy meglepően virgonc lett a kicsike.

A Van Halen utoljára 1998-ban adott ki lemezt, de a Van Halen III címre keresztelt, Sammy Hagart váltó Extreme énekessel, Gary Cherone-nal összerakott albumra nem szívesen emlékeznek vissza a rajongók. Cherone hamar lelépett, ezt követően viszont teljesen szétesett a bagázs. Ha csak Eddie-t vesszük, túl van néhány elvonón, váláson, csípő műtéten, legutóbb pedig nyelvrákot állapítottak meg nála az orvosok, de a harcos már túl van a veszélyen. A reunionról korábban is lehetett hallani, 2006-ban például azzal a David Lee Roth-tal kezdtek el ismét mocorogni a Van Halen tesók, aki a zenekar első, legmeghatározóbb korszakában volt a csapat frontembere.

A Different Kind Of Truth-ra tehát 14 évet kellett várni, kárpótlásul viszont egy remek kiadványt kaptak a hívek, amely csuklóból idézi a hetvenes-nyolcvanas évekbeli hőskort és tele van dögösebbnél dögösebb parti rock indulókkal. Hogy hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy a dalok valóban régi ötletekből nőttek ki, a fiúk előkaparták a fiók mélyén porosodó demókat, szövegeket, ezeket töltötték meg új élettel, ahelyett, hogy a semmiből kreáltak volna friss riffeket.

Egészen meglepő, hogy a régi-új szerzeményeken nem érezni, hogy ezek az emberek a hatodik x-szel néznek farkasszemet (kivéve Eddie basszer fiát, az Michael Anthonyt váltó Wolfgang-ot, aki kénytelen lesz egy életet leélni egy olyan névvel, amit a bemókázott papa viccesnek talált). Annak is örülünk, hogy nincs ballada, nincs szinti, viszont sok a védjegyszerű szóló, a hangzás vagány, vannak Hot For Teachert idéző fékezhetetlen dobtémák, és bár Jump kaliberű himnusz nincs, azért egy pillanatig sem unatkozunk. Egyedül Lee Roth hangján érezni az elmúlt évek súlyát, de ez nem is csoda, hiszen a csávó rendesen kivette a részét a jóból, szerette férfiasságát meleg helyekben tartani, és akkor sem hívta fel kétségbeesetten az anyját, ha valaki egy fehér csíkot rakott le elé az asztalra. Szerencsére az a pajkosság, huncutság és hasonló ”antirakenrolliánus” szavakkal jellemezhető életérzés, ami mindig is a Van Halen lényegét jelentette… na az most is megvan.

Az egyértelműen rossz döntés volt, hogy az első single és klipnóta a vontatott Tattoo lett, mivel talán ez a leggyengébb darab a kiadványon. A későbbiekben azonban úgy indul be az LP, mint a borítón látható vonat, és nem győzzük kapkodni a fejünket, honnét ez a sok jó riff és kiapadhatatlan energiaforrás. A pulzáló She’s The Woman után a lemez legjobb refrénje következik a You And Your Blues-ban, a China Town-ban még dobnak egy lapát szenet a vagon kohójába, a Stay Frosty pedig csont nélkül idézi meg a daliás időket.

A Different Kind Of Truth szinte az elejétől a végéig konstans színvonalon pörög, tele van vagány dalokkal, így a visszatérő koncerteken sem lesz ásítozás, ha a friss nóták kerülnek terítékre. Nyilván aki újszerű zenére számít, csalódni fog, mert nem ez az album mozdítja előre a rock and roll kerekét, de a rajongótábor nagy része a régi húst akarja, és ők nem is fognak panaszkodni.