1996 júliusában harminc hónapnyi fejlesztés eredményét mutatta be a Ferrari, amivel visszatért ahhoz a felépítéshez, amit utoljára a 365 GTB-nél használtak. Amikor a 90-es évek elején Luca di Montezemolo átvette a vállalat irányítását, akkor bejelentette, hogy a klasszikus Ferrari visszatér majd.

Csodálatos visszatérés lett az 550 Maranello, mely nevét a hengerűrtartalma és a Ferrari otthona után kapta.

Formáját a Pininfarina stúdiónál rajzolta Elvio D'Aprile, akinek tökéletes arányérzékét bizonyítja az autó sziluettje. Az ék alakú forma laposan induló és hosszan elnyúló gépháztetővel kezdődik, majd lágyan emelkedik ki belőle az kétfős utastér, aztán egy határozott egyenessel ér véget. A bura alatti fényszórók körül fényezett betét van, a dupla kerek hátsó lámpák pedig a négy kipufogóra rímelnek. Motorháztetején szolid kivágás segíti a hőmenedzsmentet, a sárvédőíveken pedig kopoltyúk, de még a hátsó sárvédőn is vannak légbeömlők. 2,5 méteres tengelytávjával rövidebb, mint az alapjaiban osztozó, négyüléses 456-os.

Annyira mélyen ágyazódott be a Ferrari történetébe a 65 fokos hengerszögű V12-es, hogy a friss Purosangue szabadidő-autóban is ilyen van, de az 550 Maranellóban még sokkal szerényebb teljesítményű volt az 5,5 literes blokk.

485 lóerős teljesítményét 7000-es fordulaton adja le és 568 Nm nyomatéka van 5000-nél.

Vezetési élményét fokozza a remek egyensúlyt adó traslaxle elrendezés, tehát a váltó a hátsó tengelynél található. A vezető pedig a nyeregbarna bőrülésben ülve az egyik kezét a vaskos fogású, háromküllős kormányon tartja, a másikkal pedig örömmel tologatja a vékonyka fém váltókart a nyitott kulisszában.

Valamivel több, mint hetvenezer kilométerrel az órájában és Blu Pozzi nevű sötétkék színben számomra ez az 550 Maranello a tökéletes Ferrari, amiben épp annyi van jelen a múltból és a modern autózásból, amennyi kell. 130 ezer eurós árával pedig még olcsóbb is, mint mondjuk egy új BMW i7-es.

Ez is érdekelhet: