A Kia legnagyobb nem elektromos SUV-jának fejlődésén lehet demonstrálni, hova emelkedett a márka alig húsz év alatt.
Az első Kia Sorentóról írt cikkem talán még floppyn adtam le, erre már nem emlékszem biztosan. Arra viszont igen, hogy az első, Rióval szerzett kiás élményem után a Sorento már rendes autónak tűnt. A Rio legfeljebb árban tudott versenyezni a konkurenseivel – vizuálisan vagy minőségével aligha ejtett szerelembe bárkit –, az akkor kifejezetten nagynak tűnő SUV viszont egész más szint volt. Rajta már érződött az igyekezet, hogy megfeleljen az európai ízlésnek és igénynek, a „futóművét a Porsche hangolta tökéletesre” mondat határozottan rémlik a sajtóanyagból, de csak azért, mert érzésre nehéz volt elhinni, ahogy más részletei is jelezték, hogy a szorgalom elismerésre méltó, de a tudást nem pótolhatja. Kicsit észak-amerikai hangulatú volt, ami akár vevőket is vonzhat, ám ez a jelző nemcsak a fazonjára, hanem az alvázas felépítésére, merev hátsó hídjára és helyenként az elnagyoltságára is vonatkoztatható.
Ha ez egy bulvárműsor lenne kétfejű tehenekkel és szerencsétlenségükről megrázó részletességgel beszámoló embertársainkkal, most jönne az akkor még nem sejtettem fordulat. Pedig a japán autógyártás már korábban megmutatta, hogy lehet viszonylag rövid idő alatt nagy múltú, neves márkák konkurensévé válni – azóta tudjuk, hogy a dél-koreaiak is megcsinálták ugyanezt, és látjuk, hogy most a kínaiakon a sor, bár hozzájuk képest a japánok és a koreaiak visszafogott udvariassággal léptek piacra.
Ez a Sorento negyedik generációja, annak is a frissített változata. Rég nem az a kérdés, hogy rendes autónak számít-e, hanem hogy az időközben zsúfolttá váló kategória prémiumszintjét alulról súrolva mit tökéletesítettek még, és hogyan nyer teret az elektromosság a hajtásláncban.
De kezdjük a külsejével! A Kiák régóta jól néznek ki, egy ideje pedig határozottan bátrak a dizájnerek, és nemcsak az EV sorozatnál élhetik ki magukat, hanem a Picantón is. A Sorento a negyedik generációval lett igazán tekintélyt parancsoló, nagyobbnak tűnik valós méreténél, de a modellfrissítéssel kapta meg a függőleges fényszórós, nagyobb hűtőmaszkos orr-részt, ami szerencsére nem utólagos faragásnak tűnik, hanem jól illik az arányos, alapvetően szögletes, helyenként finoman domborított karosszériához.
A hátsó, függőleges fényszórópár lényegében maradt, a két csíkot viszont felül összekötötték, és változott a fénymező is, ez korábban is jól nézett ki, és most is vagány. A belső sokkal többet változott. Nem ijesztően vagy lélektelenül futurisztikus, nincsenek öncélú formai játékok, ez egy mai, kellemes vezetői környezet – ha viszont megnézzük, milyen volt a modellfrissítés előtt, szinte hihetetlen, hogy ez alapjaiban ugyanaz az autó, és az is, hogy akkor nem éreztük bántóan zsúfoltnak és áttekinthetetlennek a műszerfalát.
Ha pedig az újban ülünk, még hihetetlenebb, hogy ez a Kia is megkapta a Multimode nevű kombinált klíma- és autovezérlőpanelt. Nem az egységesítés a furcsa egy márkán belül, hanem az, hogyan juthatott el egy ennyire alapvetően rossz ötlet a sorozatgyártásig, és hogyan ronthatja ennyire a használhatóságot egyetlen ostoba megoldás egy minőségi autókat gyártó cég ennyi típusában. A Nirónál két éve már kiírtam magamból a dühömet, a Sportage-nél már csak röviden utaltam rá, a Sorentónál pedig kizárólag a hiteles tájékoztatás iránti elkötelezettségem miatt jegyzem meg, hogy továbbra is gondolok e bűncselekmény elkövetőire és részeseire, ahányszor pofán fúj a hideg levegő, ha le akarom halkítani a hifit, vagy ordítani kezd, akivel épp telefonálok a kihangosítón, mert melegebbre állítanám a hőmérsékletet.
Ez már csak azért is feltűnő, mert a Sorentóban nagyszerű dolog utazni. A legnagyobb luxus a tér, amiből itt van bőven nemcsak elöl, hanem a hátsó sorban is, korunk autópestisét, a fényes fekete műanyagfelületeket leszámítva igényesek az anyagok, baromi kényelmesek az ülések, ránézni és hozzáérni is jó a burkolatokhoz. A kormányon is rendes gombok vannak, nem érintősek, és az üléshűtésig bezárólag rengeteg szolgáltatás segíti laza kocsikázássá egyszerűsíteni az akár több országon át tartó utazásokat is.
Mivel a Kiának van teljesen elektromos modellcsaládja, megtehetik, hogy a Sorentóból ne létezzen csak villanyos változat, legyen viszont a kategóriához még mindig ideális dízelmotoros változat, és benzines hibrid is, amiből normál és konnektoros is kapható. Tesztautónk előbbi, a HEV, amely nemcsak abban különbözik, hogy nem kell vele töltő mellé parkolni, hanem a teljesítménye is szerényebb, az 1,6 literes, négyhengeres turbómotor 160 lóereje és a 60 lóerős villanymotor 215 lóerő rendszerteljesítményt ad ki, a -nyomaték 350 Nm.
Ezzel a hajtáslánccal a Sorento 9,4 – az összekerekes 9,7 – másodperc alatt éri a százas tempót, majd egy idő múlva a 183 km/óra végsebességet is. Az adatokból is nyilvánvaló, hogy ezzel az autóval inkább vonulni kell, ami véletlenül sem lomhaságot jelent, a hatfokozatú automata, a kényelmes futómű, a nem érzéketlen, de nem is túl közvetlen kormányzás is a magabiztos, nyugodt haladáshoz illik, bár utóbbihoz a mindenféle, elvileg a biztonságot szolgáló csipogást is ki kell kapcsolni.
A hibrid a legolcsóbb Sorento, ami 18,19 milliós indulóárat jelent, de még a 20,79 milliós Kryptonite felszereltséget is lehet fokozni néhány tétellel, például 700 ezres vagy egymilliós bőrülésekkel, 450 ezres napfénytetővel, 350 ezer forintért plusz két üléssel és 800 ezerért összkerékmeghajtással, bár ez magánszemélyeknek most ajándék.
Kár, hogy ez a Sorento már a frissített verzió, így legfeljebb a generációváltással van esély megszabadulni a Multimode paneltől. Ha valakit ez nem idegesít annyira, mint engem, és 4,8 méteres SUV-t keres, a Sorentót mindenképp érdemes számításba vennie.
(Fotó: Csepreghy Dániel)
- mutatós karosszéria
- nagyon tágas utastér
- alaphelyzetben is hatalmas csomagtartó
- kényelmes, hosszú távon is
- gazdag alapfelszereltség
- akár hétüléses változatban is kapható
- elérhető összkerékmeghajtás
- rettenetes Multimode panel
- idegesítő asszisztensrendszerek





















