Pontosan 36 éve volt az éjszaka, amikor a történelem rárúgta az ajtót a berlini falra.
Berlin, 1989. A város már 28 éve ketté van vágva. Nemcsak egy kerítéssel, hanem egy 150 kilométer hosszú betonmonstrummal, szögesdróttal, őrtornyokkal, aknazárral és a hírhedt „halálsávval”, ami addigra már sokak életét követelte.
Az egyik oldalon ott a Coca-Cola, a farmer, a szabadság illúziója és a neonfényes éjszaka. A másikon meg a szürke panel, a Trabant-várólista, az állandó para, és az az érzés, hogy a világ egy ponton véget ér. Ez a pont volt számukra a berlini fal.
Aztán jött az a bizonyos csütörtök este.
A világ leglazább sajtótájékoztatója
A keletnémet rendszer már recsegett-ropogott. Az emberek hetek óta tüntettek, és a magyar határnyitás óta ezrek szöktek át a vasfüggönyön. A pártvezetés próbálta menteni a menthetőt, és a kissé szétesett NDK-s politikus, Günter Schabowski tartott egy sajtótájékoztatót. A végén, szinte mellékesen, elővett egy papírt, és felolvasta, hogy új utazási szabályok jönnek. Egy olasz újságíró visszakérdezett: „Mikortól?”
Schabowski zavartan nézett a papírjaira, nem találta a dátumot, majd bemondta a történelmi szavakat: „Das tritt nach meiner Kenntnis… ist das sofort, unverzüglich.” (Tudomásom szerint... ez azonnal, haladéktalanul életbe lép.)
Spoiler: nem kellett volna azonnal. De a tévé élőben adta.
A betonszörny kapitulál
Ami ezután jött, az maga volt a szürreális káosz, a legjobb értelemben. Kelet-berliniek ezrei indultak meg a határátkelőkhöz. A határőröknek fogalmuk sem volt, hogy mi van. Hívogatták a feletteseiket, de senki nem tudott semmit. A tömeg egyre nőtt, a hangulat a feszültről eufórikusra váltott.
Aztán a Bornholmer Strassénál, este 11 körül az egyik parancsnok feladta. Inkább, mint hogy lövessenek vagy agyontapossák egymást az emberek, kiadta a parancsot: „Nyissátok ki a sorompót!” És abban a pillanatban a berlini fal lényegében megszűnt létezni.
Utána jött a világ valaha volt legnagyobb, legváratlanabb és legkatartikusabb házibulija.
Vadidegen kelet- és nyugat-berliniek ölelgették egymást. Trabantok és Wartburgok tömegével pöfögtek át Nyugat-Berlinbe, ahol ingyen sört és üdvrivalgást kaptak. Emberek másztak fel a Brandenburgi kapunál a falra, és kalapáccsal, csákánnyal, puszta kézzel estek neki a gyűlölt betonnak.
A háttérzene? Az a David Hasselhoff volt, aki nem sokkal később egy villogó bőrdzsekiben énekelte az I've Been Looking for Freedom-ot a romoknál. Ennél ikonikusabb 80-as évekbeli pillanatot nehéz elképzelni.
A másnap
A fal leomlása nem csak Németországról szólt. Ez volt az egyik utolsó szög a vasfüggöny koporsójába. Pár héttel később jött a bársonyos forradalom Csehszlovákiában, aztán Románia, és nálunk is végleg megindult a rendszerváltás. Ez az éjszaka indította el a 90-es éveket, a technót, a globalizációt, és azt a világot, amiben ma élünk.
Persze a német újraegyesítés „másnapja” kemény volt. Gazdasági nehézségek, az „Ossik” és „Wessik”, a keletiek és nyugatiak közti feszültség. De ez mit sem von le abból a tényből, hogy 1989. november 9-én éjjel az emberek megmutatták, hogy ha elegen akarják, még a legvastagabb betonfal is leomlik.
Ma, 36 évvel később már simán elugrunk Berlinbe egy hosszú hétvégére, és észre sem vesszük, hol állt a fal, leszámítva persze a turistáknak kirakott emlékhelyet. Talán éppen ez a legnagyobb győzelem: a szabadság annyira természetessé vált, hogy már fel sem tűnik. De ezen a napon illik emlékezni: a szabadság sosem magától értetődő. Csak néha elfelejtjük, hogy mekkora dolog volt kiharcolni.
(Képek: Getty Images)
Ez is érdekelhet:













