Az események télen játszódnak egy Blackwood Mountain-i erdei házban, ahol

egy csapat fiatal összeverődik bulizni, majd az iszogatással kezdődő, majd egy alattomos csíntevéssel folytatódó este az egyik testvérpár halálával végződik. Egy évvel később a társaság visszatér a helyszínre úgymond megemlékezni és továbblépni, és hát nem ez bizonyul életük legjobb döntésének.

A játék hangulata bizsergető volt, a sztorija izgalmas, emellett remekül festett – még mai, nextkonzolokhoz és 4K-megjelenítéshez szokott szemmel nézve is kívánatos maradt –, a szereplőknek pedig olyan színészek kölcsönözték a fizimiskájukat és a hangjukat, mint Peter Stormare, Hayden Panettiere vagy Rami Malek.

Itt olvasható az eredeti játékról írt kritikánk:

Interaktív horrorélmény

A PS-exkluzív Until Dawn mondhatni sikerre volt ítélve, nem is csoda, hogy a kiadó multiplatform vizekre evezett, és a krimivilágú Hidden Agenda mellé egy egész horrorantológia készült a jól ismert interaktív játékok receptje alapján – és bár a The Dark Pictures Anthology morzsái csak kellő bájhatás alatt emlékeztettek minket az Until Dawnra, csalódásnak semmiképp sem lehet elkönyvelni a sorozatot, amelynek első szériájába a Man of Medan, a Little Hope, a House of Ashes és a The Devil in Me is beletartozott – vagy említsük meg a különutas The Quarryt –, a második szériát pedig jövőre a Directive 8020 nyitja, amely a hírek szerint az Alien, a Halálhajó és a Dolog filmekből inspirálódik, szóval nem fogjuk kidobni az ágyunkból.

Alapból nagy hajtás van mostanában a horrorjátékok remakjei körül, erről főleg a Capcom tudna mesélni a Resident Evilek kapcsán, amelynek a második, harmadik és negyedik részét is sikerült a rajongók otthonaiba eljuttatni új köntösben, arról nem is beszélve, hogy a kicsit más műfajú, egyben grandiózusabb Last of Us első részét három különböző tuningváltozatban is piacra dobták.

Szóval az interaktív horrorjátékok és a jól sikerült videójáték-remake-ek után adva volt a dolog, hogy a Sony újra előhozakodjon a zsáner sikerdarabjának korszerűbb, szebb kivitelezésével.

Az Until Dawn remake-jét a Ballistic Moon készítette el, ugyanis az eredeti játékot fejlesztő Supermassive Games jelenleg a Little Nightmares III és a már említett Directive 8020 fejlesztésével szórakozik.

Mivel az alapjáték egészen remekül sikerült, és szépnek hat még mai szemmel is, ezért látszólag nem sokat kockáztattak a fejlesztők. Látszólag. A játék kapott mai követelményekre igazított grafikai repertoárt, ami nagyon jól áll neki: az Unreal Engine 5 erejének hála az arcok részletgazdagabbak, mint valaha, a háttérben szálló füst, az erdő részletessége magával ragadó, a textúrák élesebbek, a sebesség pedig stabilabb.

A fény–árnyék hatások is sokkal realisztikusabbak, ugyanakkor itt meg kell jegyezni, hogy a kissé újratervezett látványvilág és a világosabb megvilágítás kicsit kiveszi a játék élét, és kevésbé borzongatóan hat az egész.

Itt valóban egy remake-ről van szó, és nem csak remasteredről, ugyanis több helyen is érdemben belenyúltak a játékba. A játék zeneisége enyhén szólva megváltozott, és ez nem bók volt. Kivettek olyan zenei aláfestéseket, amelyek a korábbi játék szerves részét képezték, amelyek eggyé váltak egy-egy ikonikus jelenettel, és újak kerültek be, amelyek kissé életidegenül hatnak.

A rajongók nagy bánatára eltűnt a játékból az emblematikussá vált, Amy Van Roekel feldolgozásában előadott O' Death című nyitózene, a helyére pedig Mae Stephens alkotása, az Out of The Shadows került.

Nagy változás még, hogy a korábban jól működő rögzített kamerás helyzetek helyett váll feletti kameranézetbe csöppenünk nagyon sokszor, ez pedig kivesz egy jó adagot a játék filmélményszerűségéből.

A fix kameranézet ugyanis egy olyan atmoszférát teremtett a játéknak, amely magával hozta a B kategóriás horrorfilmek hangulatvilágát, ez pedig nagyon jól állt az eredeti játéknak.

A történet alakulására hatást tudtunk gyakorolni a döntéseinkkel – na nem olyan mélyrehatóan, mint a zseniális Detroit: Become Humanban, de azért mindenképp mi felelünk, hogy a választott karaktereink mikor, milyen módon hullnak el a játék sötét és zavaros ösvényein, vagy éppenséggel sikerrel tudjuk venni velük a különféle megpróbáltatásokat.

Az interaktív horrorzsugák borzongós élményfaktorát pedig növeli, hogy haverokkal, családtagokkal összeverődve kiválóan lehet együtt játszani, és az egészhez csupán egyetlen kar szükséges.

A szereplők egymás után lépnek a színre, és ha többen is flangálnak együtt a képernyőn, egyszerre akkor is egy karaktert kell irányítani. Így amíg egy hús-vér játékos épp felfedezi a csapatnak ezt az új világot, netán épp karaktere életéért küzd, addig a többiek a kanapéról ülve követhetik a fejleményeket sörözés, popcornozás, félvidám majrézás közben; majd egy adott ponton jöhet a váltás. Határozottan jó buli, amire később is jó visszaemlékezni.

A The Dark Pictures Anthology sorozat játékaiban megszokhattuk azt, hogy már a sztori elején ki-ki választott magának egy-egy karaktert, a játék pedig így hangosan jelezte nekünk azt, amikor a kontrollert át kellett adnunk a játszópajtásnak. Na, az Until Dawnban ez még nem így volt, és továbbra sincs így: minden maradt a régiben.

Nincsenek előre megjelölt karakterek, így nekünk kell észben tartanunk továbbra is azt, hogy melyik filmkarakterrel volt dolgunk a korábbiakban.

Ez egyébként nem zavaró – kivéve, ha nem vagyunk irtóra betintázva vagy durván berezelve, de akkor meg olyan mindegy –, amikor ugyanis óriási betűkben felugrik az, hogy Szúnyog Laci köre jön, amellett, hogy jobban felkészít minket a helyzetre, kicsit ki is ugraszt minket a filmélményből.

És végül jöjjenek az anyagiak. A játékot valóban egy új motor hajtja, és tuti sok meló volt a korszerűsítésével, ennek ellenére a 26 500 forintos árcédula kissé borsosnak hathat annak fényében, hogy az eredeti játék már 2017-ben ingyenesen bekerült a PS Plus Collectionba.

És ha már az Until Dawn egy sikeres Sony-exkluzív volt, akkor a remake adta lehetőségekkel élve, így szűk évtized után igazán kaphatott volna egy magyar feliratot is.

Oké, talán nem feltétlenül jogos emiatt bosszankodnunk úgy általában, elvégre bárki fellapozhatja az angol–magyar szótárakat vagy a napi Dualingo-nyelvleckéket, és különben is, a magyar nem világnyelv; ugyanakkor ha az Until Dawnra részben filmként vagy filmélményként hivatkozunk, amely esetében sokkal nagyobb a hangsúly a sztori elnarrálásán és átélésén, a döntések meghozatalán a kontrollerakrobatikához képest, akkor bizony jogosnak tűnhet az elvárásunk. Persze egy horrorfilmet meg lehet úszni minimális nyelvtudással is, de akit érdekel a sztori, az egy kis hiányérzettel állhat fel a végén a kanapéról. Főleg, ha az egy jó sztori.

Mindezek ellenére az Until Dawn remake-jét továbbra is ajánljuk mindenkinek, legyen szó a régi rajongókról, vagy azokról, akik nem találkoztak még az eredeti játékkal – garantáltan emlékezetes szórakozásban lesz részük, főleg, ha megfelelő társaságban fognak neki; de természetesen a dolog szólóban is működik.

Egyébként nagyon úgy fest, hogy az Until Dawn remake-et egyfajta PR-eszköznek is szánhatták, amolyan stílusos, ingyenreklámként is felfogható nosztalgiázásnak, ugyanis hamarosan jön a játék filmadaptációja, valamint a videójáték folytatása is, a remake kiadásával pedig jó kis piaci-kulturális kontextust lehetett teremteni, de ez nem feltétlenül baj.

A film a Screen Gems és a PlayStation Productions koprodukciójában születik meg, forgatókönyvét Gary Dauberman (Az, Annabelle, Az apáca) írta, a rendezői feladatokért David F. Sandberg (Annabelle 2. – A teremtés, Shazam!) felelt, a jeleneteket pedig Budapesten forgatták. Az Until Dawn 2-őn már nem a Ballistic Moon fog dolgozni, hanem a Firesprite, amely a Horizon Call of the Mountain VR2-es változatát is készítette. Ha csak feleennyire lesz jó a film és a játék folytatása, mint a videójáték, akkor már megérte mindkettőbe belevágni.