Bár a 2013-ban magyar forgalomba került filmek elég nagy részében csalódtunk, mégis remek darabokkal zártuk a szezont. Visszatekintünk az év szerintünk legjobb ötven mozijára.

50–41:

+1: Metallica: Through the Never

Mindenképpen az év legjobbjai közé kívánkozik Antal Nimród koncertmozija, mert nem egyszerű darab ez, a Metallica bulija közben ugyanis nagyon is sok esemény történik egy párhuzamos (vagy éppen nem párhuzamos) világban, melynek főhőseként Dane DeHaan kényszerül szembenézni a zenekar életművének megtestesült valóságával. Ahogy mondtuk "ebből a műfajból ennél többet nagyon nehéz lenne kihozni". Mivel nagyobb részben koncertfilmről van szó, sorszámot nem tudunk neki adni a nagyjátékfilmes mezőnyben, de nagyon szerettük, ezért az istenért sem szerettük volna kihagyni a Through the Never-t a listából. (Kritikánkat itt olvashatod.)

50. Az első igazi nyár (The Way Way Back)

Csak DVD-n jelent meg ez a perfekt, könnyed nyári film, amelyben Steve Carell végre nem egy ütődött karaktert, hanem a menő, tahófalvi tahó férfi szerepét ölthette magára. Fura, ugye? A történet a 14 éves, magának való Duncan legjobb nyarát hivatott elregélni, amikor is elköltözik anyjával és annak újdonsült barátjával a férfi nyaralójába. A kötelező szomszéd jó csaj és az idősebb, laza haver megjelenése teljességgel garantált.

49. ParaNorman

A Coraline és a titkos ajtó alkotói megint valami teljesen sötét, de legalább vicces témával készültek kitűnni a Disney–Pixar–Blue Sky-hármas által uralt mezőnyből, de most sokkal viccesebb módon merültünk el a már-már jó öregnek mondható animációs horrorvilágban. A ParaNorman-t gyerekek nem nagyon tudták megemészteni, a szüleik viszont nagykanállal habzsolták. (Kritikánkat itt olvashatod.)

48. The Master

Paul Thomas Anderson filmjéhez kitartás kell. A The Master megpróbál megvezetni, teljesen szándékosan. Csodálatos képekkel mesél a nagy semmiről, azaz a szektákról és a valahová tartozni akarás érzéséről, de mindezt az értelmetlenség vonalán kezdi el boncolgatni, úgy, hogy mindaz, amit látsz, szinte tökéletesen értelmetlen marad. Annyi biztos, hogy Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman párosától felrobban a vászon. (Kritikánkat itt olvashatod.)

47. A nagy Gatsby (The Great Gatsby)

Baz Luhrmannak kellett egy alapanyag, amiből leforgathatja újra a Moulin Rouge-t, vagy annak egy kicsit más változatát. A nagy Gatsby így Luhrmann jó szokása szerint egy igen hosszúra nyúló videoklip lett, amit nem szeretett mindenki, de az tény, hogy a rendező adaptációja hozta azt, amiért többi filmjét is szerettük: csillogást, drámát, szándékosan elnagyolt karaktereket, szép nőket és természetesen nagyon jó zenéket. (Kritikánkat itt olvashatod.)

46. Holy Motors

Művészfilm, amelynek dekódolásához bizony komoly agymunka szükséges, és bár az utolsó jelenetet kikérjük magunknak a majmokkal (az öncélúság csimborasszója), a többi azért nagyon szépen megjeleníti egy színész életútját, amelyhez egy jelenetben még Kylie Minogue is gyönyörűen asszisztál. (Kritikánkat itt olvashatod.)

45. Démonok között (The Conjuring)

Kísértetházas horrort készíteni 2013-ban nagy feladat, már amennyiben szeretnénk, hogy bárki is emlékezzen rá a megtekintését követő néhány hétben, ne adj' isten, néhány évben. James Wan sikerrel járt, és bár nem reformálta meg a műfajt, komolyan elgondolkodtunk az ingatlanvásárlás buktatóin, különösen a kéretlen lakókon, akik megléte esetén nem az lesz a legnagyobb kísértés, hogy kiszaladjunk-e a hűtőhöz egy szelet tortáért az éjszaka közepén. (Kritikánkat itt olvashatod.)

44. Frankenweenie: Ebcsont beforr (Frankenweenie)

Tim Burton közepes munkái után visszatért a stop motion animációhoz, úgy, hogy saját régebbi kisfilmjét bővítette közben nagyjátékfilmmé, parádés és szokás szerint beteg módon. Az élőhalott kiskutya kalandjait sajnos moziban itthon nem láthattuk, de DVD-n is nagyon szerettük. (Kritikánkat itt olvashatod.)

43. Itt a vége (This is the End)

Hollywoodfalván hatalmas parti van, a helyszín James Franco háza, ami azt jelenti, hogy a villában találna ezt-azt egy drogkereső kutya, de talán még egy rosszabb szaglással élő vak férfi is. Sztárok mindenhol, a világvége pedig a sarkon ólálkodik. Szénné röhögtük magunkat ezen a filmen, amelyben a színészek önmagukat, vagy legalábbis saját maguk egy kicsit átalakított verzióját alakították. Michael Cerának ezért (bármelyik előbb említett verzió is a valódi) hatalmas riszpekt jár, a Backstreet Boysnak és Channing Tatumnak nem különben. (Kritikánkat itt olvashatod.)

42. Szörny egyetem (Monsters University)

Nagy volt a nyomás a Pixaron, hogy a borzasztóan gyenge Verdák 2. és a közepes Merida, a bátor után valami igazán emlékezeteset alkosson, valami olyat, ami legalább megközelíti régebbi munkáik színvonalát. A Szörny egyetem nem sok jót ígért, de pompásan vizsgázott, Mike és Sully megismerkedésének történetét ráadásul egy olyan tökös fordulattal zárja le, ami egy rajzfilmstúdiótól meglepő húzás. Hadd tanuljanak csak a kölykök ezt-azt a valódi életről és a karrierépítés igazi mivoltáról! (Kritikánkat itt olvashatod.)

41. Exek és szeretők (Enough Said)

Meglepően szerethető romantikus vígjáték, aminek sztorija nem ígért sokat, de a színészek és a remek rendezés mégis elvitte a hátán a filmet. Egy masszőrnő (Julia Louis-Dreyfus) szerelmi sztorijáról van szó, aki elkezd járni az álomférfinak semmilyen tekintetben sem nevezhető Alberttel (James Gandolfini), majd kiderül, hogy ő nem más, mint egyik ügyfelének exférje. Az alaptörténet szinte húzná magával a ripacs játékok tömkelegét, de szó sincs túlzásokról, az Exek és szeretők mindvégig két lábbal a földön marad. Az év egyik legjobb romantikus vígjátéka. (Kritikánkat itt olvashatod.)

A tovább gomb után folytatódik a lista a következő tíz helyezettel!

40–31:

40. A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék (A.C.A.B. – All Cops Are Bastards)

Olasz rohamrendőrnek lenni nem jó. Az A.C.A.B. után legalábbis erre a következtetésre jutottunk. Mindenki őket utálja, pedig a munkájuk valóságos élethalálharc, amelyet sokan nem a nyugdíjazással fejeznek be. A mozi bemutatja Olaszország agresszívabb arcát, amely ellen a rendőrség is tehetetlen, de néhányan mégis küzdenek az igazukért, akár az életük árán is.

39. A rajtaütés (The Raid)

Évek óta nem láttál igazán kemény akciófilmet? Akkor biztosan kihagytad az indonéz-amerikai The Raid-et, ami olyan sebességgel és olyan kegyetlenséggel vágtázza végig a játékidejét, amire nem igazán volt példa a közelmúlt mozis termésében. Kis késéssel jött be hozzánk, de öröm volt vásznon is látni. (Kritikánkat itt olvashatod.)

38. No

Pinochet megbuktatása nem egyszerű művelet, kell hozzá Gael García Bernal, azaz egy reklámszakember és egy kampány, ami meghozhatja a kívánt hatást. Dokumentarista alkotás, sok kézi kamerás felvétellel, amelyeken végre nem válogatott démonnak tűnő ZS-kategóriás színészek tűnnek fel a sötét szobák sarkaiban.

37. Oh Boy

Egy német film, amelyben nem szerepel Till Schweiger. Hát élet ez? A berlini élet szürkeségét szürke képekkel bemutató mozi Tim helyett Tommal, aki nem Schweiger, hanem Schilling, bugyuta poénok helyett maró iróniával és egy elérhetetlen csésze kávéval került be az év legjobbjai közé.

36. Dal Marionnak (Song for Marion)

Hogy lehet szívet melengető, sokszor hangosan kacagós filmet készíteni a rákbetegségről? Úgy, hogy veszel egy morcos öregurat, akinek halálos beteg felesége rácsúszott a helyi énekkarra, amelyet egy fiatal lány vezet. A haldokló feleség megpróbálja közelebb húzni a dalárdához férjurát, hátha leereszt picit. Nem könnyű meló. Mint ahogyan az sem, hogy az Ace of Spades-t öregeknek szóló kórusművé transzformáljuk, de Gemma Artentonnak még ez is sikerül. Nevetős, könnyezős, szép film.

35. Ébredés (Broken)

Alig játszották a mozik ezt a remek filmet, amelynek főszerepében a tini Eloise Laurence egyből Tim Roth és Cillian Murphy társaságában játszhatott. Egy londoni külvárosban játszódó történetről van szó, amelyben a kis Skunk és családja szomszédjai vegytiszta prosztóságától szenvednek, de azt első osztályúan teszik. Egy pillanatig sem ad feloldozást ez a dráma, de teljesen lebilincsel.

34. Kényszerleszállás (Flight)

A drog rossz. Értem? Ezt a South Park-mondást biztosan nem ismeri Whip Whitaker pilóta, akit Denzel Washington játszott pazarul a Flight-ban. A szerek jóbarátja ugyanis egy napon csodával határos módon tesz le egy irányíthatatlanná vált utasszállítót, a vizsgálatot azonban nem ússza meg, ezzel pedig kérdésessé válik, hogy hősről, vagy lecsúszott drogosról beszélhetünk-e az esetében. Robert Zemeckis régen nem rendezett élőszereplős filmet (a 2000-es Számkivetett és a szintén 2000-es Temetetlen múlt voltak az utolsók). Sokkal rosszabb visszatérést senkinek sem kívánunk. (Kritikánkat itt olvashatod.)

33. ill Manors – Rázós környék (ill Manors)

Plan B rendezőnek állt, és ez valljuk be őszintén, semmi jóval sem kecsegtetett, hiszen a zenészekből lett filmesek túl sokszor nem követnek el sikeres pályamódosítást. Ben Drew azonban a szabályt erősítő kivétel, az ill Manors egy remek, brit mocsokban turkáló, erősen lehúzó történet, egy olyan drogdráma, amely több karakter szemén keresztül mutatja be azt a kilátástalanságszagot árasztó londoni közeget, amit valahogy mindig elfelejtenek megemlíteni az útikönyvek. (Kritikánkat itt olvashatod.)

32. Transz (Trance)

Danny Boyle olyan csavaros thrillert rendezett, hogy abba az ember bele is szédül néha, főleg akkor, amikor elősétál Rosario Dawson egy szál borotvált semmiben, de nem panaszkodik, miért is panaszkodna. Az egy képrablás és egy furcsa amnézia körül bonyolódó film sztoriján egészen az utolsó pillanatig tekernek, addig-addig, amíg talán már a sztori sem bírja, de a McAvoy–Cassel–Dawson hármast remekül dirigáló Boyle pontosan tudta, mit csinál. Egy remek, kiszámíthatatlan, pofátlan, szexi thrillert, olyat, amilyet régen nem láttunk már. (Kritikánkat itt olvashatod.)

31. Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines)

Bár a mozikban nem mutatták be (szerintünk sem lett volna túl nagy sikere), DVD-n azért megjelent ez a több generáción átívelő dráma, amelyben mind Ryan Gosling, mind pedig Bradley Cooper remekül hozza a tőle elvárhatót, Cooper pedig ezzel kétszeresen bebizonyította nekünk idén, hogy helye van a jelenkor legjobb színészei között. A Másnaposok 3-at pedig felejtsük el neki. Mindegy is, hiszen a Túl a fenyvesen nagyon más tészta, ebben a bő lére eresztett műben egy rendőr és egy bankrabló családapa sztorija keveredik össze nagyon lassan, de annál biztosabban. (Kritikánkat itt olvashatod.)

A tovább gomb után folytatódik a lista a következő tíz helyezettel!

30–21:

30. A búcsúkoncert (A Late Quartet)

"A szép zenészfilm, amiben senki sem tud zenélni" – írtuk anno erről a csodaszép drámáról, amelyben csak a legnagyobbak kaptak szerepet: Christopher Walken, Philip Seymour Hoffman, Catherine Keener, azaz három olyan színész, akik zenélni nem, de színészkedni nagyon tudnak. Egy vonósnégyes utolsó fellépésére készül, ami közben nagyjából talán csak az ég nem omlik a társulatra. Szép film, meglepően visszafogott, de tökéletes színészi alakításokkal. (Kritikánkat itt olvashatod.)

29. Starbuck

Nem csoda, hogy a francia nyelvű, egyébként kanadai filmre lecsapott Hollywood, mert ennyire felemelő vígjátékot is régen láttunk már. A rendező (Ken Scott) megmaradt, de az Elpuskázva (Delivery Man) címre keresztelt újrajátszás Vince Vaughnnal már nem okozott túl sok örömet a világnak. Az eredeti azonban nagyon is élvezhető felnövéstörténet egy felnőttnek tűnő férfiról, akiről kiderül, hogy spermabankban leadott mintáinak téves felhasználása következtében 533 gyermeke született. Rosszul hangzik? Nem az! (Kritikánkat itt olvashatod.)

28. A lehetetlen (The Impossible)

Megtörtént eseményeken alapuló film, olyan katasztrófamozi, amely nagyon messze esik a Roland Emmerich-féle színes-szagos, butuska hacacáréktól, pedig itt is elpusztul Thaiföld egy része egy cunami következtében. A különbség az, hogy a forgatókönyvet valószínűleg nem két perc alatt írták, továbbá minden annyira életszagúan történik, amennyire az csak lehetséges. Ez néha gyomorforgató pillanatokban is realizálódik, ami némileg ellent mond a 12 éven aluliaknak nem ajánlott-korhatár besorolásnak. Naomi Watts alakítása miatt is érdemes rááldozni az időt. Megéri. (Kritikánkat itt olvashatod.)

27. Senki többet (La migliore offerta)

Geoffrey Rush, azaz Mr. Oldman, az árverésvezető és érdekes vonzódása egy ügyhöz kellemes két órát hozott, így nem volt kérdés, hogy Guiseppe Tornatore mozija bekerül-e az év legjobbjai közé. Furcsa hangulat, furcsa zenék, szép képek kerültek vászonra egy igazi mestertől, aki ráadásul Rushból is kihozta a maximumot. Szép film. Szerettük.

26. Cézárnak meg kell halnia (Cesare deve morire)

Mi történik, ha néhány meglehetősen hosszú időre rácsok mögé zárt fegyenc megkapja a lehetőséget, hogy eljátszhassa Shakespeare Julius Caesarját? Egy teljesen új értelmezés, amelyben egyszerre keveredik a dokumentarista filmkészítés a színházzal. A Taviani testvérek rendezésében készült film sokak figyelmét elkerülhette, nem véletlenül, hiszen nem közönségfilmről van szó, minket viszont meghódított ez a történet, hiszen ilyen szemszögből, ilyen minőségben csakis nagy emberek tudnak bemutatni ezerszer hallott történeteket.

25. Hogyan nevezzelek? (Le prénom)

Aki nem bánja, sőt, szereti, ha a színházat vásznakra viszik, az biztosan úgy érezte, mintha tejben-vajban fürösztené ez a francia film. Egy társaság (család és barátok) éppen vacsorázni készül, amikor az egyik vendég bejelenti, hamarosan születendő fiát Adolfnak fogja nevezni. És ekkor elszabadul a pokol. Elindul a vágjunk egymás fejéhez minden elhallgatott sérelmet nevezetű játék, ami egyre mélyebbre és mélyebbre húzza a bandát. Persze rém szórakoztató módon.

24. Zero Dark Thirty: A Bin Láden hajsza (Zero Dark Thirty)

Kathryn Bigelow már bebizonyította a fantasztikus Bombák földjén-nel, hogy ért az idegőrlő háborús mozikhoz, és tényleg, hiszen a Zero Dark Thirty még akkor is remek darab, ha elődjéhez képest sokkal egyenetlenebb teljesítményt nyújt. Oszama Bin Láden elfogásának története részben fiktív, részben nagyon is igaz történetdarabkákkal elmesélve majdnem olyan hatékonysággal játszott az idegszálainkkal, mint anno Az Argo-akció tette. Jessica Chastain jutalomjátékában az volt a legszebb, hogy a végső akció az utolsó ezredmásodpercig megegyezett a valós akció történéseivel, bármennyire hitetetlennek tűnik is. (Kritikánkat itt olvashatod.)

23. Blue Jasmine

Woody Allen visszatért Amerikába, de ezúttal nem saját neurotikus énjét szabadítja ránk a régi helyszíneken, hanem a Cate Blanchett által zseniálisan megformált Jasmine neurotikus énjét, aki külön szakot indíthatna testvérével, Gingerrel (a nem kevésbé zseniális Sally Hawkins alakításában) önsorsrontás tárgyból bármelyik egyetemen. Allen nem vígjátékot, hanem kemény drámát rendezett, amely nem jóízű mosollyal, hanem azzal a gondolattal küldött haza, hogy próbáljunk meg önszántunkból kikerülni a mókuskerékből, ha olyan helyzetbe hoznánk magunkat, mint a filmbéli testvérpár. (Kritikánkat itt olvashatod.)

22. Gyilkos Joe (Killer Joe)

Matthew McConaughey mennybemenetele volt ez a film, ami olyan bődületes mennyiségű mocsokkal operált, aminél egy cseppel többet sem bírt volna már el a vászon. Texas legdurvább bugyraiban bizony minden megtörténhet, a megrontott kislány és a leszopott csirkecomb csak a kezdet, a vérfürdő azonban mindenki számára a befejezést jelenti. Néha el sem hittük, amit látunk, sokkoló, vicces, gyomorforgató és minden szempontból beteg mű. (Kritikánkat itt olvashatod.)

21. Philomena – Határtalan szeretet (Philomena)

Év végére befutott Stephen Frears új műve is, amely előtt a szakma és a közönség a legnagyobb egyetértésben borult le, ami nem nagy csoda, hiszen Judi Dench és Steve Coogan párosa remekül működik ebben a lassan csordogáló, de minden másodpercében remek moziban. A megtörtént eseten alapuló történet talán a legjobb időpontban, karácsonykor került a vásznakra, hogy elgondolkodjunk a megbocsátás fontosságán, és azon a bizonyos határtalan szereteten, amelyet a cím sem győz eléggé hangsúlyozni. (Kritikánkat itt olvashatod.)

A tovább gomb után folytatódik a lista a következő tíz helyezettel!

20–11:

20. Frances Ha

Noah Baumbach megrendezte élete legjobb filmjét egy lányról, akinek fogalma sincs, mit kellene kezdenie az életével, sőt, arról sincs fogalma, hogy valamit kezdenie kellene-e vele. A kötelező A pontból B-be jutás közben többek között David Bowie Modern Love-ja dübörög, és bár a főszereplő lányok hallatlanul idegesítőek, mégis imádtuk a Frances Ha minden pillanatát. Woody Allen is vastagon húzná alá életművében ezt a darabot, lehet, sajnálja is, hogy nincs köze hozzá. (Kritikánkat itt olvashatod.)

19. Don Jon

Joseph Gordon-Levitt első rendezése meglehetősen sok Kevin Smith-ízt hozott, de mivel erre már maga Kevin Smith sem képes, igencsak megkedveltük moziját, amelyben még Tony Danzát is képes volt visszahozni a remek színészek sorába. A pornómániás Jon felnövéstörténete egy olyan rendező képét vetíti elő, akire jobb lesz odafigyelni a jövőben. Levitt úr, ha így folytatja, még nagyon sokra viheti! (Kritikánkat itt olvashatod.)

18. A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild)

Hushpuppy, a hatéves kislány egy világtól elzárt területen él beteg apjával, aki ráadásul nem arról híres, hogy békességében magához ölelné a világ összes kisdedét. A kölyök világa pusztulóban van, és nem csak fizikai értelemben. Az év egyik legkellemesebb meglepetése volt ez a mozi az elsőfilmes Benh Zeitlintől, ami felfedezte nekünk a csöpp Quvenzhané Wallist, akit Oscarra is jelöltek alakítása miatt, ezzel minden idők legfiatalabb jelöltjévé vált a legjobb színésznők között. (Kritikánkat itt olvashatod.)

17. Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight)

A Mielőtt felkel a Nap és a Mielőtt lemegy a Nap párosa visszatért, hogy bemutassák, milyen is a szerelem tíz év együttélés után. A szenvedélyes, elérhetetlennek tűnő kapcsolat sokat szelídült, Jesse-nek és Céline-nek azonban még mindig akad megbeszélnivalója. Az ikerlányaikat Párizsban nevelő pár kapcsolata egyáltalán nem zökkenőmentes, úgyhogy itt az ideje egy újabb hosszú-hosszú beszélgetésnek, ezúttal Görögországban. Csuklóból hozza az első két rész színvonalát.

16. Phillips kapitány (Captain Phillips)

A Bourne-trilógia utolsó két részének rendezője, Paul Greengrass a valóságban is megtörtént túszdrámát vitt vászonra Tom Hanksszel a főszerepben, olyan minőségben, hogy attól az ember megnyalja mind a tíz ujját. Greengrass mindig is értett a feszültségkeltéshez, és nem most kezdte elfelejteni, hogyan is kell ezt csinálni. Hanks egészen az utolsó öt percig csak létezik a filmben, sodródik az eseményekkel, de aztán olyat alakít, hogy kérdés nélkül oda kellene neki adni minden díjat, amit az Akadémia a nem létező raktáraiban őriz. (Kritikánkat itt olvashatod.)

15. A nyár királyai (The Kings of Summer)

Egy egyszerű tinihaver-komédiának indult, de mégis annyi szív és lélek volt benne, hogy ha nem lett volna ennyire erős a verseny, szívbaj nélkül kerülhetett volna az első tíz közé. A nyár királyai bár önmagában túl sok újdonságot nem mutat, a karakterek és a poénok minősége lazán elvitte a balhét, Moses Arias csúcsbeteg arckifejezései és Nick Offerman lazán odavetett egysorosai könnyezős röhögéseket okoztak. Azoknak ajánljuk, akik gyerekkorukban szerettek volna eltűnni picit a szülők vigyázó szemei elől. Tehát mindenkinek. (Kritikánkat itt olvashatod.)

14. Hajsza a győzelemért (Rush)

A James Hunt és Niki Lauda majdnem szó szerint vérre menő küzdelmét bemutató Ron Howard-filmben minden megvolt, amiért az ember szeret moziba járni. Daniel Brühl és Chris Hemsworth nagyjából az életéért játszott, a versenyek tökéletesre polírozottan kerültek vászonra, Howard pedig végre nem akarta idealizálni főhősét, vagy főhőseit, hiszen sem Hunt, sem Lauda nem volt igazán szerethető a történetben. Legalábbis egy darabig nem. Ebből a szempontból is kivételes moziról van szó, ami elérte, hogy ne csak a Forma–1-rajongók rajongjanak, hanem az egyszeri mozinéző is valami olyat lásson, amitől kicsordul a nyál a száján. (Kritikánkat itt olvashatod.)

13. Napos oldal (Silver Linings Playbook)

Jennifer Lawrence csípőmozgását sosem felejtjük el. Nem is tudnánk. A Napos oldal David O. Russell mozija, amit romantikus vígjátékként igyekeztek eladni nekünk a trailerekkel, de kiderült róla, hogy egy nagyon is okos, nagyon is remekül összerakott könnyed drámáról van szó, aminek komoly mélységei is vannak, és bár a végére hagyományos romkommá változik, még ez sem tud belerondítani annyira a képletbe, hogy ne szeressük nagyon. (Kritikánkat itt olvashatod.)

12. Időről időre (About Time)

Nem hittük volna, hogy egy Richard Curtis-film térdre kényszeríthet minket, de mégis megtörtént. Eleve a sztori sem tűnt túl erősnek papíron, de az időutazásra képes Tim csajozási, majd családfenntartási burleszkje szerencsére nem bagatellizálódott el, nagyon is életszerű és szerethető maradt az első pillanattól az utolsóig. Tökéletes és imádni való brit romantikus vígjátékról van szó, amelynek soundtrackjére is érdemes vetni egy pillantást. Családalapításra készülőknek melegen ajánljuk. (Kritikánkat itt olvashatod.)

11. Star Trek: Sötétségben (Star Trek: Into Darkness)

Benedict Cumberbatch mint Khan? Tudtuk, hogy semmi baj sem történhet. A Star Trek-reboot folytatásában mindent megkaptunk, ami szemnek-szájnak ingere, csavaros történetet, látványt, megjegyezhető főgonoszt és két órát is meghaladó tömény adrenalinpumpát. J.J. Abramsnek a látottak alapján további erőt, egészséget kívánunk a Star Wars-franchise felélesztéséhez is. (Kritikánkat itt olvashatod.)

A tovább gomb után folytatódik a lista a következő tíz helyezettel!

2014 tíz legjobb filmje:

10. A kezelés (The Sessions)

Helen Hunt meztelenre vetkőzik ötvenévesen. Ha ez a tény önmagában elborzasztott attól, hogy megnézd A kezelés-t, akkor nagy hibát követtél el. Hunt egyrészt remek formában van, másrészről pedig ennyire felemelő drámát sem nagyon láttál a mozikban idén. A mozgásképtelen, vastüdőhöz kötött költő szexuális kalandjainak szépségére nem voltunk felkészülve, igazi meglepetés volt ez a film, szép, emberi, könnyű könnyezés a legjobbak közül. (Kritikánkat itt olvashatod.)

9. A nagy szépség (La grande bellezza)

Paolo Sorrentino elkészítette a csupa nagybetűs FILM-et. Azt, amelynek szinte minden képkockája beleég a retinádba, azt, amelytől végig félsz, hogy a semmibe tart, de mégsem: A nagy szépség elkapja a gyeplőt ott, ahol a művészfilmek többsége nem teszi. Értelmet ad mindannak, amit látsz. És mi is az, amit éppen nézel? Az olasz felső tízezer problémáinak nevetséges mivoltát, a sznobizmust, a szépség keresését egy író szemén keresztül, aki elvesztette mindazt, ami inspirálni tudná. Eléri, hogy a megtekintése után is sokszor eszedbe jusson. Csodaszép mű, Fellini rajongóinak pedig teljességgel kötelező darab.

8. Mocsok (Filth)

Valamiért mindig is szerettük a mocskos zsarukat, és az Irvine Welsh-regényeket is. A Mocsok tehát duplán bejött nekünk, már csak James McAvoy tenyérbemászóan zseniális játékáért, a perverz módon vicces, egészségtelenül drámai történetért, és persze azért a hamburgi kiruccanásért, aminél betegebb mókát nem sokat láttunk idén a vásznon. Kötelező darab. (Kritikánkat itt olvashatod.)

7. Adéle élete (La vie d'Adéle)

A francia film, tudod, amelyikben az a tízperces leszbiszex-jelenet is van. Sokan csak így ismerik a háromórás Adéle élete című Abdellatif Kechiche-mozit, aminél hitelesebben semmi sem ábrázolja a szerelem elmúlásának fázisait. A lányok kapcsolatának minden porcikája életközeli, és bár a három óra egy kicsit túlzásnak tűnik, mégis képesek vagyunk újranézni ezt a romantikus drámát. Igen, a szexjelenetek miatt is, amelyeknél szexisebb nem sok készült még a filmtörténelem során. (Kritikánkat itt olvashatod.)

6. Fogságban (Prisoners)

Nem Hugh Jackman képe található az enciklopédiák cizellált színészi játék-szócikke mellett, de a Fogságban című gyermekrablós, pattanásig feszült thrillerben végre megmutatta, hogy bátran rá lehet bízni egy komolyabb drámát is, tud mit kezdeni a helyzettel. Denis Villeneuve filmjének minden pillanata pazar, a legutolsó mellékszereplő is lejátssza a csillagokat az égről, a hosszú játékidőben rejlő izgalomról pedig csak annyit, hogy pontosan az első pillanatoktól az utolsóig tart ki. Mestermű, David Fincher is büszke lenne rá. (Kritikánkat itt olvashatod.)

5. A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)

Őszinték leszünk, nem hittük volna, hogy Martin Scorsese háromórás bukásfilmje annyira vicces lesz, amilyen valójában lett, és azt sem, hogy sokkal jobb, mint amilyennek a rendező és a színészek alapján eleve gondoltuk. "Belfort szerepében a csúcsformában pörgő DiCaprio a legviccesebb rohadék, akit az utóbbi években láthattunk. Mindegy, hogy éppen túladagolás-közeli állapotban, nyálcsíkot húzva maga után kúszik a Lamborghini felé, vagy lelkesítő monológgal telefonon húz le tízezer dollárral egy feleségétől rettegő palimadarat, a vászon biztonságosabb oldalán a röhögés garantált– írtuk a filmről kritikánkban. Scorsese mester idősödő fejjel sem felejtett el rendezni, és ez több, mint örvendetes tény. (Kritikánkat itt olvashatod.)

4. Metro Manila

Egy angol faszi, bizonyos Sean Ellis a Fülöp-szigeteken forgatott, filippínó színészekkel, filippínó nyelven. Hát nem a kassza csörgését hallotta a kamera működése közben, az biztos. Mint ahogy az is ziher, hogy a gyártási költségek minimalizálása érdekében minden feladatot magára vállaló Ellis olyan filmet hozott össze, amitől nehéz volt felocsúdni a sokkoló végkifejlet után. Ez a mélydrámából induló heist movie simán az év egyik legjobbja volt, Amerika válasza, azaz a remake sem várat magára sokáig. Sajnos. (Kritikánkat itt olvashatod.)

3. Gravitáció (Gravity)

Alfonso Cuarón elkészítette minden idők legdrámaibb, leggyönyörűbben fotózott és leglélegzetelállítóbb (már ha dobálózhatunk ennyire felelőtlenül a legekkel) blockbusterét, ami sokkal több egyszerű látványfilmnél. Ez az a film, ami végre megmutatta, hogy a 3D-t is lehet kreatívan és művészien alkalmazni, ez az a film, amiért megszületett az Imax, és nem utolsósorban ez az a film, amiből kiderült, hogy Sandra Bullock képes minőségi színészi játékra, ha jó rendező karmai közé kerül. (Kritikánkat itt olvashatod.)

2. A vadászat (Jagten)

Skandináv drámát nézni nem egyszerű feladat, de mindenképpen érdemes. A Mads Mikkelsen zseniális játékával megáldott A vadászat nem egyszerű darab, egy kislány állítólagos molesztálásáról és a tettel vádolt férfi meghurcolásáról borvirágos jókedvvel mozit készíteni súlyos tévedés lett volna. Thomas Vinterbergtől mondjuk nem is vártuk volna el a jókedvet, a kacagást, a rózsaszín felhők között csillámpónikon vágtatást. Nem nézőbarát darab, de sosem felejted el. Csak egy hajszállal maradt le az év legjobb filmjének kijáró megtisztelő pozícióról.




1. Django elszabadul (Django Unchained)

Már 2013 első napjaiban láttuk az év legjobb filmjét, és később sem találtunk semmit sem jobbnak, pedig az utolsó hónapokra elég erős lett a verseny. Tarantino mesterműve hibátlan munka, Jamie Foxx rabszolgasorsa keverve a funky lüktetésével, Christophe Waltz kiművelt lazaságával és Leonardo DiCaprio mocskos játékával olyan elegyet képezett, amit képesek voltunk szinte hetente újranézni 2013-ban. És meg is fogjuk még ezt tenni a jövőben nagyon sokszor. (Kritikánkat itt olvashatod.)

A legfrissebb filmes anyagainkat (kritikák, előzetesek, érdekességek és titkok) 2014-ben is itt találod, a Player Film rovatában!

Még több lista kellene? Akkor nézd meg a többi év legjobb filmjeit is!

2015 ötven legjobb filmje

2013 ötven legjobb filmje

2012 harminc legjobb filmje

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon