Csak reménykedni tudunk abban, hogy hamarosan visszatérhet az életünk a normális kerékvágásba, megint mehetünk moziba is, ráadásul bemutatnak majd mindent, amit tavaly elhalasztottak a koronavírus miatt. Így sincs okunk igazából panaszra filmes szempontból, mert a 2020-as év így hozott sok jó néznivalót. Mi ezeket a filmeket szerettük a legjobban, és ahogy minden évben, most is arra kérünk, hogy ne azt írd meg, hogy miért menjünk a francba, hanem hogy neked mik voltak a kedvenceid 2020-ból.

50. A láthatatlan ember (The Invisible Man)

Bár a forgatókönyve több sebből vérzett, és a főgonoszáról is kevesebbet tudtunk meg a kelleténél, A láthatatlan ember nem volt elhibázott projekt, egy néha kifejezetten ijesztő blockbuster volt, amit Elisabeth Moss remekül rettegett majdnem végig.

Kritikánk: A láthatatlan ember

49. Tyler Rake: A kimenekítés (Extraction)

Egy akciófilm, ami tényleg megpróbált két lábbal a földön állni, és pont ettől működött. Igaz, egy képregényből készült, és igazán képregényközeli emberek, a Russo tesók hozták össze a sztoriját, Chris Hemsworth mogorva mentőakciója elég hihetőre, mégis akciódúsra sikerült.

Kritikánk: Tyler Rake: A kimenekítés

48. Nyelés (Swallow)

Bár valószínűleg sokan futottak bele a Nyelésbe, mert valami 18+-os tartalmat vártak, és kaptak is, csak nem úgy. A Nyelés egy rettentetesen nehéz film, amit Haley Bennett alakítása tesz naggyá. Nem mindenki filmje, de aki látta, és vevő a lassú, rossz szóvicc, de nehezen emészthető drámákra, az nehezen felejti.

47. Ígérem, hogy visszatérek (Proxima)

Az űrutazás egy sosem taglalt aspektusát mutatta be az Ígérem, hogy visszatérek, amiben Eva Green mutatta meg, hogy drámai színésznőként is érdemes a nyakába varrni egy ilyen filmet. A Proxima azt mutatja be, milyen egy anyának elhagyni a gyerekét, és olyan messzire menni tőle, aminél messzebb már nehéz.

Kritikánk itt: Ígérem, hogy visszatérek

46. Gyere apához (Come to Daddy)

A fene se gondolta volna, de Elijah Wood a kackiás bajszával valami teljesen egyedit mutatott, egy vígjátéki elemekkel is operáló horror-drámát, amiben néha fröcsög a vér, de végül mégis az marad meg, hogy tulajdonképpen egy felnövéstörténetet láttál, aminek a mozgatórugója egy rettenetes apa, aki rettenetes dolgokra képes. Mostantól mindig gyanakvóan fogunk állni a geológus konferenciákhoz.

Kritikánk: Gyere apához

45. Romlott oktatás (Bad Education)

Hugh Jackman élete egyik legjobb alakítását hozta az HBO filmjében, ami egy valós történetet mesélt el egy kedves kis sikkasztási történetről, amibe jónéhányan belebuktak.

Kritikánk: Romlott oktatás

44. Az 5 bajtárs (Da 5 Bloods)

Spike Lee legutóbb a Csuklyásokkal mutatta meg, hogy tud ő még felejthetetlen filmet készíteni, ha akar, és bár Az 5 bajtárs nem ér fel az előző filmjéhez, azért nagyon is erős mozi a régi bűnökről, és azok soha el nem múló romboló hatásáról.

Kritikánk: Az 5 bajtárs

43. Felkeverve (On the Rocks)

Sofia Coppola készített már jobb filmet is, de a Felkeverve két olyan összetevőt tartalmaz, amit akármeddig elnéznénk, ha formában vannak: Bill Murrayt és Rashida Jonest. Az apa-lánya beszélgetések, a hűtlen férj leleplezése, de főleg Murray lazasága és a világhoz való hozzáállása viszont annyira imádni való volt, hogy még akkor is szerettük, ha többet vártunk tőle. De néha nem is kell több. Főleg egy olyan évben, mint amilyen 2020 volt.

Kritikánk: Felkeverve

42. Ema

Nagyon megosztó film egy táncoslányról, aki tönkrement életét próbálja valahogyan összefoltozni, ha nem is rendbehozni. Pablo Larraín nem arra gyúr, hogy filmje könnyen értelmezhető és befogadható legyen, de Mariana de Girólamo játéka segít azon, hogy átlendülj a nehézségeken. Többnyire.

41. The Outpost

Scott Eastwood és Orlando Bloom háborús filmje egy rettentő véres fejezetet mutat be az amerikaiak és a tálibok között. Lehet, hogy nem annyira akartunk 2020-ban háborús drámákat nézni, de azért nem nagyon panaszkodhattunk.

40. Remény (Håp)

Nem sok szerelmesfilm jutott nekünk 2020-ra, de még egy jobb év felhozatalából is kiemelkedne a remény, amiben Stellan Skarsgård és Andrea Braein Hovig facsarták ki a szívünket, de egy pillanatig sem bántuk.

39. A láthatatlanok (Les invisibles)

Ritka az olyan igaz történeten alapuló film, ami alaphelyzetét tekintve nem humoros, mégis van humora, pedig az ember alapvetően nem hinné, hogy mosolyoghat egy szociális szálló ellehetetlenüléséről szóló sztorin, amiben a hajléktalanok magukat alakítják. És tessék. Megtörtént.

38. Judy

Renée Zellweger Oscart is kapott Judy Garland megformálásáért, és nem is minden ok nélkül. A Judy mer úgy mesélni a legendáról, hogy annak rengeteg negatív tulajdonságát hozza felszínre, de hát a gyerekkorától reflektorfényben élő színésznő élete sem volt mese és móka. Ettől lett Judy Garland emberi, esendő, szerethetetlen és mégis szerethető.

Kritikánk: Judy

37. Előttem az élet (La vita davanti a sé)

Sophia Lorent 86 évesen rángatta vissza a fia, Edoardo Ponti a kamerák elé, hogy leforgassa vele az Előttem az élet új verzióját. Volt értelme. A film bár nem maradandó élmény, mégis tele van élettel, Sophia Loren és Ibrahima Gueye kettőse pedig telitalálat.

Kritikánk: Előttem az élet

36. Daniel

Már megint egy igaz történet, ezúttal Daniel Rye dán fotóriporteré, akit 2013-ban elrabolt az Iszlám Állam, majd 398 napig nem is engedtek szabadon. A sztorijából először könyv, majd film készült, ami nem könnyű darab, de helye van az év legjobbjai között.

35. Honey Boy

Abban megegyezhetünk, hogy Shia LaBeoufnek igen sok problémája van. Ez az életrajzi ihletésű film bemutatja, egy részük honnan ered. Shia a saját apját játssza, és bemutatja, hogy igenis érdemes lenne összeszednie magát és jó filmeket vállalnia.

34. A visszaút (The Way Back)

Ben Affleck nem a legnépszerűbb színész manapság Hollywoodban, de Gavin O’Connor filmje végre megint megmutatja, hogy miért szerettük régebben. Az alkoholizmussal küzdő kosáredző szerepét az isten is Afflecknek teremtette, ő pedig élt is a lehetőséggel. Lehet, hogy nem volt minden idők drámája A visszaút, de olyan remek ízléssel vezeti elő a sztoriját, ahogy az nagyon ritkán sikerül.

33. Love and Monsters

Szerelem és szörnyek? Mi kellhet még? Mondjuk szerethető szereplők, egy nagyon aranyos sztori és még egyszer: szörnyek! Pedig igazából semmi nagyon extrát nem mutatott a Love and Monsters, de amit tudott, azt olyan szívvel és lélekkel mutatta, ahogy film csak jobb esetekben tudja.

32. A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things)

Charlie Kaufman nem éppen az egyszerű filmjeiről híres, de ez talán a legkomplexebb mind közül. Rettentően megosztó volt a Netflixre kijött A befejezésen gondolkodom, de nagyon sokakat elgondolkodtatott, még akkor is, ha néha nagyon nem akart összeállni egy egésszé. De elérte a kellő hatást. Már annál, aki elért a végéig.

31. Bestiáda (Seules les bêtes)

Az év egyik kellemes meglepetése volt a Bestiáda, ami lazán emelkedett ki az év francia filmjei közül, mondjuk nehéz dolga nem volt, az is biztos. Egy kellemesen sötét thriller-dráma, ami valahogy mintha túlságosan kevés tapsot kapott volna, pedig bőven megérdemelte volna, hogy nagyobb szeretetet zúdítsanak a nyakába.

30. Richard Jewell balladája (Richard Jewell)

Clint Eastwood öreg fejjel is képes nagyon erős filmeket rendezni. Bár a Richard Jewell balladája nem a legjobb filmjei közül való, azért még mindig nagyon lehetett szeretni, hiszen megmutatta, hogyan teszi tönkre a hős kisembert a társadalom a hírnévért és csak azért, mert miért is ne tenné?!

Kritikánk: Richard Jewell balladája

29. Mank

David Fincher rendezett már sokkal jobb filmet is, de a Mank egy technikai bravúr, amit Gary Oldman játéka emelt a következő szintre. Az Aranypolgár készülése ugyan túl sok tanulsággal nem szolgált, maximum annyival, amennyit már eleve tudtunk, mégis maradandó élmény volt a Mank.

28. Kinek a háza? (His House)

Ritka az, amikor egy horror mélyebbre tud nyúlni szimpla jumpscare-orgiánál, de a Netflixen kijött His House-nak összejött a mutatvány. Sikerült összeházasítania a menekültdrámát a horrorral, a végére pedig ebből egy olyan film kerekedett, ami el is gondolkodtat és meg is ijeszt.

27. Ma Rainey: A blues nagyasszonya (Ma Rainey’s Black Bottom)

Sokan mondják, hogy a színház ritkán működik filmben. A Ma Rainey’s Black Bottom abszolút kivétel. Azért is erős, mert ez Chadwick Boseman utolsó filmje, de azért is, mert olyan kilátástalan helyzetbe hozza a karaktereit szimpla beszélgetésekkel, amelyeknek tudod, hogy csak tragédia lehet a vége. Viola Davis pedig valami egészen fantasztikus benne. Már csak miatta is megéri megnézni.

Kritikánk: Ma Rainey: A blues nagyasszonya

26. Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You)

Ken Loach nem éppen felvidító filmjeiről híres. Hát nem ezzel a mozival kezdte a sort. A főhőse egy kisvállalkozó, akire gyakorlatilag rászakad az élet, és mindent megtesz azellen, hogy belefulladjon az iszonyú mennyiségű kakkanatba. Hogy ez miért lehet jó? Mert Loach nagyon ért a drámához.

Kritikánk: Sajnáljuk, nem találtuk otthon

25. Úriemberek (The Gentlemen)

Guy Ritchie visszatért a londoni alvilághoz, összeterelt megint egy rakás simlis alakot, és ha idézhető beszólásokat nem is, de egy rettentően szerethető, vicces gengszterfilmet sikerült kiadnia a kezei közül, amiben Matthew McConaughey és Hugh Grant gratulálhatnak egymásnak a remek színészi játékaikért. Mi is gratulálunk nekik.

Kritikánk: Úriemberek

24. A Greyhound csatahajó (Greyhound)

Tom Hanks hajós háborús filmje végül az Apple TV+-nál kötött ki, nagyvásznon biztos még jobban izgultunk volna a Greyhound sorsáért, de azért tévéképernyőn sem volt rossz a helyzet, hiszen egy olyan vágtát izgultunk végig, amiben tulajdonképpen csak hajóirányítási szakszavak repkedtek, mégis alig bírtuk levenni a szemünket arról, ami épp történik.

Kritikánk: A Greyhound csatahajó

23. Előre (Onward)

A Pixar egy igazi rohadék. Amikor azt hiszed, hogy most biztosan nem fognak megríkatni, és hogy ezúttal csak egy középszerű animációs filmmel sikerült előrukkolniuk, a végére a helyére rántják a képet, minden értelmet nyer, és igen, sírsz. Talán jobban, mint bármikor. A gyászról filmet készíteni gyerekeknek eleve necces húzás, de a Pixarnál lazán megoldják.

Kritikánk: Előre

22. Az első áruló (Il traditore)

Ha kellett egy jó kis maffiafilm, akkor megkaptad Az első árulóval, ami bemutatta Tomasso Buscetta sztoriját, aki tanúskodott a Cosa Nostra ellen, a sztorijából pedig szinte kötelező volt egy igazi olasz maffiafilmet rittyenteni. Sikerült.

21. Medvevilág Szicíliában (La fameuse invasion des ours en Sicile)

A vörös teknős alkotói már megint egy emlékezetes mesét hoztak össze, ezúttal medvékről, ráadásul még magyar vonatkozása is van a filmnek, hiszen a Kecskeméti Animációs Stúdió is dolgozott rajta.

20. Sötét vizeken (Dark Waters)

A gonosz multi tönkreteszi az emberiséget. Láttunk már és hallottunk is ilyen sztorit sokat, de Mark Ruffalo mégis egy teljesen horrorisztikus valós történetet mutatott meg, amiben egy gonosz multi tönkre akarja tenni a világot. A sötét vizeken azért volt ijesztő, mert teljes egészében megtörtént, és tulajdonképpen még mindig nincs vége.

Kritikánk: Sötét vizeken

19. A búcsú (The Farewell)

A nagyi meghalni készül, a család még utoljára összejönne, hogy együtt legyenek. A probléma csak az, hogy a család megpróbálja eltitkolni a nagyi állapotát a nagyi elől, úgyhogy jöhet egy kamuesküvő, a végére pedig mindenki tanul valamit. Mi is.

Kritikánk: A búcsú

18. Staten Island királya (The King of Staten Island)

Judd Apatow nagyon szerethető felnövéstörténete egy olyan srácról, akinek hobbija a sodródás az élettel, aki simán kitetovál kisgyerekeket is, ha úgy adódik, de Pete Davidson karakterét mégis megszeretted a végére, és nem tudtál haragudni rá. Mindenki képes a változásra. És igen, erről bármennyi film jöhet, ha ennyire nagy szíve van.

Kritikánk: Staten Island királya

17. Mogyoróvaj Sólyom (Peanut Butter Falcon)

Shia LaBeouf ritkán szerethető, de ebben a filmben nagyon lehetett imádni, ahol egy problémás, testvérét gyászoló srácot alakított, aki összeakadt egy Down-kóros wannabe-pankrátorral. Elindult egy road movie, aminek minden karakterét a szívedbe lehetett zárni.

Kritikánk: Mogyoróvaj Sólyom

16. Tenet

Oké, tegyük egyből rendbe: a Tenet rettentően megosztó film lett. Elsőre még mi sem igazán értettük, hogy ez most egy blöff vagy egy nagyon sokrétegű, irdatlan sok agyalással összerakható sztori. De ha többször láttad, elkezdett érthetőbbé válni, és bár minden kérdést nem válaszolt meg, azért így is bőven szórakoztató, és néha konkrétan lenyűgöző volt Christopher Nolan filmje.

Kritikánk: Tenet

15. Borat utólagos mozifilm (Borat Subsequent Moviefilm)

Borat visszatért, hogy megint megmutassa, Amerika miért is egy rettenetes hely. Mármint az USA egy része. Hogy az átlagembert hogyan tudta fanatizálni a politika, hogy miféle elképesztő hülyeségekben képesek hinni az emberek, közben pedig úgy beszélt a női egyenjogúságról, hogy az nem volt kellemetlen. Csak néha. De akkor nagyon. Mondjuk ez is volt a célja.

Kritikánk: Borat utólagos mozifilm

14. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

Horvát Lili mozija egyfajta szerelmi drámaként és thrillerként is remekül működött, nem is csoda, hogy a világ több pontján szerelembe estek a filmmel. Márta létező vagy nem létező szerelme Budapest mélyére is levitt, lepattant szobákba, kórházakba, sufnikba, de mindenhol ott élt a remény.

13. A platform (El Hoyo)

A Netflix hozta el az év legbizarrabb filmjét, amit néha nagyon nehéz volt bírni gyomorral, de az biztos, hogy A platform egy olyan társadalomkritikus horror-thriller volt, amit nehezen lehet felejteni. Nem volt érdemes ebéd előtt nézni.

Kritikánk: A platform

12. Small Axe: Lovers Rock

Steve McQueen öt filmből álló szériájából többet is a listára tehetnénk, de mi a Lovers Rockot választottuk, egyszerűen azért, mert még hetekkel, hónapokkal később sem képes kimászni az ember fejéből. Pedig mi ez? Csak egy házibuli, ahol a fiúk csajozni akarnak, a lányok ki akarják engedni a gőzt, közben finoman beszűrődnek a társadalmi problémák a falakon belülre, a végére viszont nem marad más, csak a jó dolgok. Meg Janet Kay Silly Gamese repeaten.

11. Palm Springs

Láttunk már ezer „egy napban ragadós” filmet, de Andy Sambergék mutattak egy olyat, amit az átlagosnál sokkal jobban lehetett szeretni. Samberg egy esküvőn ragad, itt találkozik Cristin Miliotival, aztán megpróbálnak valahogy kilépni az időhurokból. Az év egyik legszerethetőbb filmje volt.

Kritikánk: Palm Springs

10. Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems)

„Adam Sandler ritkán jó” – tartja a mondás, viszont tud ő, ha akar, és itt nagyon is akart. Sokan utálják ezt a filmet, és tény, hogy nem is egy könnyen nézhető darab, hiszen olyan, mint egy hosszú pánikroham, de Sandler nagyon megdolgozik a pénzéért és a díjakért, az utóbbiból több is járt volna neki.

Kritikánk: Csiszolatlan gyémánt

9. Corpus Christi (Boze Cialo)

A javítóintézetből ritkán válik pappá valaki, kivéve, ha kicsit csal. Daniel nagyot csal, így lesz egy kis település papja, ahol nem is sejti, hogy nagyobbak a problémák a kelleténél. Újszerű hozzáállása viszont megváltoztatja a lakók életét, már csak az a kérdés, hogy ő túl tudja-e élni ezt a kis kalandot. A lengyel film nem véletlenül volt közönségkedvenc, nem túl meglepő, hogy készül az amerikai sorozatverziója is.

8. Sound of Metal

Egy dobos elkezdi elveszíteni a hallását. Hogy lesz ebből az év egyik legjobb filmje? Riz Ahmed fantasztikus alakításával, Derek Cianfrance szuper sztorijával és Darius Marder remek rendezésével. Olyan dráma volt a Sound of Metal, ami egyszerre életszerű, súlyos és Riz Ahmed tökéletes alakításával bátran férkőzött be az év filmjei közé.

Kritikánk: Sound of Metal

7. A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7)

Aaron Sorkin már másodszor mutatta be, hogy nem csak íróként, hanem rendezőként is remek, sztárparádés filmje egyszerűen olyan perfektül összerakott, csodásan eljátszott darab, hogy tanítani lehetne. Még Sacha Baron Cohen is megmutatta, hogy tényleg jóval több egy ordenáré poénokat ellövögető komikusnál, bár ezt már Az izraeli kémben is megtette. Sorkin pedig beírta magát a kedvenc rendezőink közé.

Kritikánk: A chicagói 7-ek tárgyalása

6. 1917

Látszólag egyetlen snittben vették fel Sam Mendes háborús filmjét, ami persze nem igaz, de ettől érzi úgy magát az ember, hogy ő is ott rohan a harcmezőkön, ahol senki sincs biztonságban, ahol minden másodperc kiszámíthatatlan, a tét pedig nem kicsi, hiszen 1600 ember megmenekülése forog kockán. Nem a szupersztárok vitték el a balhét, hanem George MacKay, akiről még jó lenne nagyon sokat hallani a jövőben.

Kritikánk: 1917

5. Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

Taika Waititi egy zseni. Ez a faszi képes arra, hogy még egy szuperhősfilmből is vígjátékot készítsen, arra viszont nem voltunk felkészülve, hogy bevigyen egy rettentően nagy gyomrost a Jojo Nyuszival. Márpedig attól függetlenül, hogy itt is akadnak komikus helyzetek bőven, egy-két képkocka örökre beégett a retinánkba, és bizony nem a viccesebbekből.

Kritikánk: Jojo Nyuszi

4. Wolfwalkers

A tenger dala rendezője, Tomm Moore egyszerűen képtelen hibázni. A Wolfwalkers egy mese, ami eleinte csak aranyos oldalát mutatja, de ahogy egyre jobban ellenszegülnek a karakterek az értelmetlen irányításnak, úgy kerülnek egyre nagyobb veszélybe. És bizony hiába a messziről is jól látható tanulság, eléggé megdöbben az ember, hogy tulajdonképpen a világ évszázadok alatt sem változik, és képesek vagyunk igazi csodákat kihagyni, mert valaki remekül uszít valami ellen. A Wolfwalkers egy hibátlan remekmű, gyerekeknek „csak” mese, felnőtteknek sokkal több.

Kritikánk: Wolfwalkers

3. Kisasszonyok (Little Women)

Ritka az, amikor egy történetet már megfilmesítettek úgy, hogy igazából mindenki szerette a végeredményt, de újra megpróbálkoznak vele, és az új verzió annyira jól sikerül, hogy onnantól az ember már csak azt akarja látni. A Kisasszonyokban Greta Gerwignek sikerült a lehetetlen, úgy beszélt a női egyenjogúságról, ahogy mindig is kellett volna, emberi módon, igazi problémákat, igazi érzéseket felvonultatva, nem izomból elővezetett, izzadtságszagú női keménykedéssel. Ezeket a lányokat nagyon lehetett szeretni, és úgy mutatták be a nőket, hogy az mindenki számára hihető és imádható legyen.

Kritikánk: Kisasszonyok

2. Tőrbe ejtve (Knives Out)

Rian Johnson a Star Wars-fiaskó után úgy döntött, hogy leforgat egy olyan krimit, amit mintha Agatha Christie írt volna. És nagyon betalált vele. A Tőrbe ejtve egy végletekig csavaros történet egy diszfunkcionális családról, ahol a családfőt meggyilkolják, és ahogy ez ilyenkor egy Agatha Christie-regényben lenni szokott, mindenki gyanúsítottá válik. Ekkor jön Benoit Blanc, azaz Daniel Craig, és azonnal akkorát játszik, hogy máris filmszéria épül a karakterére, hogy legközelebb egy hasonlóan csavaros gyilkossági ügyet oldjon meg. Az pedig, hogy az első és az utolsó képkockák hogyan foglalják keretbe a filmet, az maga a zsenialitás.

Kritikánk: Tőrbe ejtve

1. Nyomorultak (Les Misérables)

Azt hitted, már megint egy Nyomorultak-feldolgozás, de a helyzet egyáltalán nem volt ennyire egyszerű. Ladj Ly ezzel a filmmel egy forrongó Párizs legmélyebb bugyraiba rántott le, és ráncigált végig olyan emberek között, akiktől nem véletlenül lehetett félni. Még a gyerekektől is. Itt mindent és mindenkit az agresszió fűt, lehet sejteni, hogy nem lesz jó vége, ha robban a bomba. A Nyomorultakban mindenki ezer fokon ég, a rendőrök, a bűnözők, a gyerekek, de még a cirkuszosok is. A végére pedig mindenki nyomorulttá válik. Hogy van-e egy ilyen helyzetnek megoldása? Van, de az nagyon utópisztikus. El kell engedni a dühöt. A bosszút azonban nem lehet megspórolni. Az emberi természet nem ilyen.

Olvasd el az előző évek listáit is: