50. Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája (Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings)

A Marvel filmes univerzumának első távol-keleti szuperhőse épp felfért a listánkra. Alapvetően szerettük, mert az első felének még tényleg volt egyedi íze, hangulata, aztán jött a fordulat, és a frankó kis harcművész-szuperhősfilm egy olyan fantasy katyvaszban folytatódott, ami a szó legrosszabb értelmében volt marveles. Persze, így is sikerült több százezer raongóra szert tennie, de ha talajközelben maradt volna, kevésbé osztotta volna meg a közönségét. (Kritikánkat itt találod.)

49. Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections)

Egyáltalán nem lett csapnivaló – írtuk kritikánkban a Mátrix negyedik részéről. Hogy egy nem csapnivaló film mégis hogyan végezheti az év legjobb filmjei között, annak nagyon egyszerű oka van: ez a film annyira megosztó, hogy majdnem ugyanannyian vannak, akik imádják, mint ahányan gyűlölik. Csak azért szavazunk meg neki egy helyezést, hogy ha minimálisan is érdekel a Mátrix világa, ne hallgass a negatív hangokra, nézd meg, és döntsd el magad, hogy melyik oldalon állsz! (Kritikánkat itt találod.)

48. A kapitány küldetése (News of the World)

A kapitány küldetése nélkülöz mindennemű nagyságot, és igazából csak azért kell beszélnünk róla, amikor az év mozijairól van szó, mert ez Tom Hanks első westernje, a színész pedig még ezt a darabot is képes emlékezetessé tenni. Lassú folyású, akciószegény western, de a szimpatikus főszereplő páros miatt simán megéri elindítani. (Kritikánkat itt találod.)

47. Barb és Star Vista del Marba megy (Barb and Star Go to Vista Del Mar)

Ez a film nagyon nem magasművészet, de az HBO GO nálunk épp jókor tűzte a műsorára. Pont, amikor tele volt a tökünk a lezárásokkal, és azzal, hogy a lakásban kuksoláson kívül semmit nem lehet csinálni, jött ez a habkönnyű buta kis semmiség és mosolyt csalt az arcunkra. Emiatt a kellemes emlék miatt jár neki ez a helyezés. (Kritikánkat itt találod.)

46. Encanto

A Disney hatvanadik animációs filmje nem akarta felforgatni a műfajt, de a latin kultúrát eddig talán csak a Coco keltette életre ennyire hangulatosan és színpompásan. A sztori a misztikum ellenére is meglepően emberi, és ugyan a dalok nem túl emlékezetesek, de az Encanto zseniálisan ülteti el a nagyon fontos tanulságot a néző fejében, akár csillogó szemű gyermekről, akár szkeptikus felnőttről van szó.

45. Az utazás (I onde dager)

Norvég krimit bármikor szívesen nézünk, a skandinávok ugyanis a fekete humor mesterei. Az utazás alapszituja is komoly: egy pár elutazik az isten háta mögé, hogy gyilkossággal vessenek véget tönkrement házasságuknak. Kár, hogy a remek felvezetés után az alkotás az okos építkezést gore-ral alaposan nyakon öntött akcióra cseréli. Még így is szórakoztató a végeredmény, de az előkelőbb helyezés ezzel sajnos elúszott.

44. Finch

Az Apple TV+ év végi blockbuster-várományosa is Tom Hanks miatt emelkedett ki a tömegből. Aki egy szikár sci-fit várt tőle, fájdalmasan kellett csalódnia, a Finch ugyanis tudományos-fantasztikum helyett inkább gyerekmese, de ha az ember nem várt minden áron realizmust és nem zsörtölődött a következetlenségek miatt, egészen kellemes szórakozásban lehetett része.

43. Egy évem Salingerrel (My Salinger Year)

A film, ami miatt szerelmesek lettünk Margaret Qualley-ba. Az Egy évem Salingerrel ott volt az újranyitó mozik műsorán, így az év egyik legkellemesebb filmélménye lett belőle, még annak ellenére is, hogy egyébként nagyon messze volt attól, hogy megrengesse a világot. Előkerült néhány sablon, néhány ezerszer elmondott közhely, de ezekről ilyen tisztelettel, ilyen kellemesen és ilyen ártatlanul még nemigen mesélt senki. (Kritikánkat itt találod.)

42. A Gucci-ház (The House of Gucci)

A neves divattervező família egyik legnagyobb botrányát feldolgozó A Gucci-ház a szerkesztőség egyik fele szerint nem volt több egy harsány és túlpénzelt szappanoperánál, a másik fél viszont remekül szórakozott rajta. Fogtuk hát magunkat, vettük a vélemények átlagát, így megengedtünk Ridley Scott alkotásának egy helyezést. Ha te pont utáltad, ne haragudj érte!

41. Oxigén (Oxygen)

A Netflix tripje egyszereplős klausztrofób thriller, melyben Mélanie Laurent lejátssza a csillagokat az égről, és melyben a fura finálétól eltekintve végig konstans a feszültség. Aki irtózik a szűk helyektől, annak ez maga volt az év horrorja. (Kritikánkat itt találod.)

40. Malcolm és Marie (Malcolm & Marie)

Kapcsolati dráma. Nem az a műfaj, ami különösebben vonzaná a szórakozásra vágyó nézőket, de aki imádja a mívesen kidolgozott karaktereket és a gyilkos dialógusokat, az reflexből indította el ezt a darabot a Netflixen. Nos, a Malcolm és Marie ezekben nem volt hibátlan, viszont cserébe akkorát játszik benne a két címszereplőt alakító John David Washington és (különösen) Zendaya, hogy Oscar bácsinak kellene adnia a másikat. (Kritikánkat itt találod.)

39. 007 Nincs idő meghalni (No Time to Die)

Daniel Craig leköszönésével egy fontos korszak ért véget a James Bond-franchise történetében, ami igen nagy súlyt pakolt a többször is elhalasztott 007 Nincs idő meghalni vállára. A búcsú végül nem lett tökéletes, bár a világ egyik legnépszerűbb sorozatának tagjaként a filmnek vajmi kevés esélye volt arra, hogy minden rajongónak elnyerje a tetszését. Craig tehát letette a lantot, és utolsó kalandja miatt annak minden hibája ellenére sem kell szégyenkeznie. (Kritikánkat itt találod.)

38. Éjszaka a házban (The Night House)

Az Éjszaka a házban tipikus kísértetházas horrort ígért, de szerencsére David Bruckner rendező mert ennél sokkal mélyebbre is merülni. Ijesztgetések helyett lassan bontotta ki ezt a nyomasztó történetet, melyet csak a némileg zavaros lezárás akadályozott meg abban, hogy előrébb végezzen listánkon.

37. Külön falka

Szeretünk magyar filmeket felpakolni az év végi toplistánkra. A Külön falka a reménytelen kapcsolatokról, az egymás megváltoztatásának képességéről és a családról szól, arról, hogyan képesek látszólag rettenetes emberek is jó hatással lenni egymásra, ha hagyják, hogy belépjenek egymás életébe. Fontos üzenet, szépen elmesélve. (Kritikánkat itt találod.)

36. A látszat ára (Passing)

Rasszizmusról ritkán beszélnek olyan intelligensen, mint ahogyan ezt a színésznőből lett rendező, Rebecca Hall tette első filmjében, ami nálunk a Netflixen vált elérhetővé. Vizuális tekintetben különösen emlékezetes A látszat ára, a két főszereplő játéka pedig túlzás nélkül szuggesztív. Ha eddig kimaradt, gyorsan pótold!

35. Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho)

Edgar Wright pszichológiai horrort ígért, de az Utolsó éjszaka a Sohóban végül nagyon nem lett az. Ellenben egy elképesztően hangulatos, szórakoztató és nosztalgikus trip lett belőle, ami úgy rántott be minket a hatvanas évek Londonjába, hogy simán megbocsájtottunk neki, amiért egy kicsit füllentett nekünk a randi előtt.

34. Luca

A Luca igazi szívmelengető mese az elfogadásról, melynek minden egyes eleme azért lett olyan, amilyen, hogy a nézőt kirángassa a szürke hétköznapokból. A gyönyörű olasz tengerpart, a nyár melege, a tenger hullámzása, a könnyed dallamok és az ifjúsági kalandfilmeket idéző sztori nem tették ezt a mozit a Pixar legambíciózusabb művévé, de egyszerűen élmény volt megélni. (Kritikánkat itt találod.)

33. Spencer

Még be sem mutatták a Lady Diana életének három napjáról szóló filmet, a sajtó már oda is adta volna Kristen Stewartnak az Oscart. A film végül nem csak az ő alakítása miatt lett remek, az élményhez legalább ennyit tett hozzá Pablo Larraín rendezése és Steven Knight forgatókönyve. A Spencer szinte thrillerszerűen feszült, Diana sorsának ismeretében pedig fojtogatóan drámai. Nem csak A korona című sorozat rajongóinak érte meg mozijegyet venni.

32. Így vagy tökéletes

Igazán emlékezetes magyar romantikus komédia bizony nem jön szembe minden sarkon, ezért mi különösen szerettük ezt a darabot. Az Így vagy tökéletes nem akarta majmolni az amerikai romkomok minden egyes aspektusát, így inkább csak átvett egy-egy panelt és beleültette őket a magyar közegbe. Tök jól működött és még a főszereplői is ellenállhatatlanul szimpatikusak voltak. (Kritikánkat itt találod.)

31. Egy igazán dühös ember (Wrath of Man)

Guy Ritchie-nek többet kellene Jason Stathamet foglalkoztatnia, mert az angol fenegyerek stílusát nagyon szépen kiegészíti a színész karizmája. Az Egy igazán dühös ember egy kicsit túl hosszú, de szimpatikusan szikár és erőteljes akciótrip, ami magabiztosan teljestette, amit vártunk tőle, sőt, még egy kicsit többet is. (Kritikánkat itt találod.)

30. A félelem utcája 1. rész: 1994 (Fear Street Part One: 1994)

A Netflix ifjúsági horrorja trilógia formájában érkezett és mivel túlzásnak éreztük volna, ha odaadunk neki három helyet, ezért kiválasztottuk a szerintünk legerősebbet. Ez pedig az első, a kilencvenes évek közepén játszódó epizód, ami érdekesen vezeti fel az egyébként nem forradalmi, de kellemesen hátborzongató sztorit az elátkozott városról, ahol rejtélyes sorozatgyilkosok borzolják a kedélyeket. Szerethető volt, ráadásul volt benne egy olyan sokkoló halál, ami még a könnyed hangvétel ellenére is – vagy pont azért – napokig a fejünkben ragadt.

29. Toxikoma

A Toxikoma egy tökéletesen eljátszott, szép ívű, nem teljesen sallangmentes, de mégis erős film, amiben akad pár olyan jelenet, amit tényleg soha nem fogunk elfelejteni, és megmutatja azt is, hogy a közönségfilm nem szitokszó Magyarországon, ha nem akarják kiherélni. Több ilyen kellene. (Kritikánkat itt találod.)

28. Richard király (King Richard)

Idén egy kicsit többet foglalkozott a sajtó Will Smith szexuális életével, mint a munkásságával, és a sztár tragédiája, hogy hiába tett le egy remek alakítást az asztalra a Williams lányok édesapjaként, a film a pénztáraknál és a sajtóban sem kapta meg a neki kijáró figyelmet. Pedig ez a mozi hibái ellenére is mert egy nem szokványos sportfilm lenni, Smith pedig igazi jutalomjátékot mutat be. Reméljük, hogy a streaming platformoknak köszönhetően szépen lassan azért megtalálja majd a közönségét!

27. Ásatás (The Dig)

Az Ásatás nem az a film, amitől megtámad a kicsattanó jókedv, de a megtekintése után mégis úgy érzed, hogy valaki normális, emberi hangnemben mesélt neked nagyon fontos dolgokról, arról nem is beszélve, hogy a stáblista után legszívesebben megölelgetnéd az összes szereplőjét. Csendben, de kitartóan szerettük. (Kritikánkat itt találod.)

26. West Side Story

Bár az eredeti mű rajongói nem lehetnek maradéktalanul elégedettek, Spielberg ezzel a filmmel mégis bebizonyította, hogy igenis tud musicalt rendezni. A West Side Story az ő tolmácsolásában is igazi, hamisítatlan, szélesvásznú mozivarázslat, a szó azon értelmében, ahogy azt Hollywood fénykorában használták. Amíg tart, kirángat a valóságból.

25. Eleven kór (Malignant)

Az év egyik meglepetése volt James Wan horrorja, amivel kapcsolatban csak azt nem értettük, miért nem lett sokkal sikeresebb a mozikban. Hiszen a Malignant mindent tud, ami egy mocskosul jó szórakozáshoz kell, és még azt is eléri, ami kevés modern rémfilmnek jön össze: az ember a zseniális finálé alatt a térdét csapkodja örömében. (Kritikánkat itt találod.)

24. Raya és az utolsó sárkány (Raya and the Last Dragon)

Raya volt az újranyitó mozik egyik legnagyobb sztárja nálunk, ami nem is csoda, hiszen ez az animációs film nemcsak a Disney egyik legszebbje, de amellett, hogy felsorakoztatott egy rakás olyan karaktert, melyek igazi kedvencek lettek az apróságok között, még akciófilmként is simán megállta a helyét. Erre tényleg örömmel vihették el a szülök az apróságokat. (Kritikánkat itt találod.)

23. Free Guy

Azt is mondhatjuk, hogy a Free Guy a filmtörténelem egyik legjobb videojátékos mozija, de ez nem lenne túl nagy dicséret, lévén ebben a műfajban nem igazán sorakoznak a jól sikerült alkotások. A filmet a gémerkultúra felé tett szórakoztató kikacsintások és Ryan Reynolds star powerje simán elvitte a hátán. (Kritikánkat itt találod.)

22. Hang nélkül 2 (A Quiet Place 2)

A Hang nélkül első része a semmiből lett 2018 egyik legjobb horrorja, az pedig még ennél is nagyobb meglepetés, hogy John Krasinski a második részre simán tudta emelni a tétet. A hangra ugró szörnyek második eljövetelének sztorijában akadt néhány sablonos fordulat, de még ezek ellenére is remekül működött. Valahogy így néz ki egy tökéletes folytatás. (Kritikánkat itt találod.)

21. Minari - A családom története (Minari)

A koreai Lee Isaac Chung alkotását hat Oscar-díjra jelölték, ami csak részben köszönhető az igen szegényes tavalyi mozis évnek. Bár a hat jelölés túlzásnak érződik, ez a film egy aprócska gyöngyszem, egy kedves, szerethető mozi, ami az amerikai álmot hajszoló koreai család történetével szelíden tölti meg a néző szívét.

20. Mitchellék a gépek ellen (The Mitchells vs. the Machines)

Egy pettyet hektikusra sikerült ez a mozi, de csak pont annyira szétszórt, mint amennyire a címszereplő család is az. A Sonynak és a Netflixnek sikerült egy olyan animációs filmet alkotnia, ami tényleg minden korosztálynak tökéletes, ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy látványos akciójelenetekkel, állandó pörgéssel szédítsen, hanem komoly tartalmat is ad, miközben végig tövig nyomja a gázt. (Kritikánkat itt találod.)

19. Titán (Titan)

Julia Ducournau filmjét nehéz lenne tiszta lelkiismerettel ajánlani, egy olyan alkotásról van ugyanis szó, melyet kifejezetten nehéz nézni. Itt jól megfér egymás mellett a naturálisan ábrázolt testhorror, az emberi dráma és a gép és ember közötti erotika. Sokan vádolták öncélúsággal, legalább ennyien hatásvadászattal, de a sokkoló felszín alatt vaskos mondandó rejtőzik. Akinek van idegrendszere ezt megkeresni, az év egyik legkülönlegesebb filmélményével lehet gazdagabb.

18. A Fehér Tigris (The White Tiger)

A Fehér Tigris központi motívuma nem való vasárnapi családi ebéd mellé: ki tud-e törni egy jó ember India legmélyebb nyomorából, vagy ehhez muszáj átváltoznia szörnyeteggé? Igen nehéz film, de megéri a figyelmet. Az a fajta mozi, aminek neki kell ülni, és ami elég bátor ahhoz, hogy ne cukrozza a mondandóját. (Kritikánkat itt találod.)

17. Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman)

A #MeToo-ról nemigen meséltek még a film nyelvén ennyire okosan, izgalmasan és merészen, mint Emerald Fennell alkotása a kiváló Carey Mulligannel a főszerepben. Férfiként nem könnyű néznivaló az Ígéretes fiatal nő, de nem is kell annak lennie. Így legalább a néző feltesz magának néhány kellemetlen kérdést, melyek megválaszolásával talán mindegyikőnkből egy kicsit jobb ember lehet a végén. (Kritikánkat itt találod.)

16. Stillwater - A lányom védelmében (Stillwater)

Itthon a miskolci CineFesten láthatták a szerencsések ezt a lassú folyású, mégis izgalmas drámát, melyben Matt Damon a Franciaországban gyilkosság vádjával bebörtönzött lányán próbál segíteni. A film a tuskó amerikai Európában motívummal indít, majd annyira érzékenyen festi le a kultúrák találkozását, hogy a néző egy ponton még azt is elfelejti, mekkora a tét.

15. Senki (Nobody)

A Senki igazi térdcsapkodós szórakozás volt, amiben egy a kétezerhúszas évekre perifériára száműzött figura mutatta meg, hogy nem lehet tizedjére is félrelökni a lift elől. Nyilván nem érdemes belelátni társadalmi állásfoglalást, vagy a boomer generáció visszavágóját, de akkor is jó volt nézni, ahogy végre nem negyvenkilós csajok, hanem egy örök tűrésre ítéltetett huszadik senki tette rendbe az alvilágot. (Kritikánkat itt találod.)

14. Dűne (Dune)

Bár a karakterek itt-ott eltűntek a grandiózus díszletek között, Denis Villeneuve Dűne-feldolgozásának első fele egy ízig-vérig epikus filmes esemény, amit muszáj volt a lehető legnagyobb vásznon megnézni. Valahogy így kell univerzumot építeni. (Kritikánkat itt találod.)

13. A kutya karmai közt (The Power of the Dog)

Az Oscar-díjas Jane Campion alkotásában Benedict Cumberbatch akkorát játszik, hogy leszakad az ég! Ha egyébként a film gyenge lenne, a színész zseniális alakítása miatt akkor is mindenkit leültetnénk a Netflix elé, de mivel A kutya karmai között minden, csak nem gyenge, tényleg nincs semmi akadálya, hogy bepakoljuk ezt a mozit a tízes kör környékére. Rá kell szánni az időt, az igaz, de az ember egyébként se nézzen sietve filmet!

12. A nomádok földje (Nomadland)

A nomádok földje úgy az év egyik legjobb filmje, hogy nehéz megfogalmazni a cselekményét. Egy érzésről szól, amit nem lehet szavakkal leírni. Arról, hogy mit jelent, ha az embernek szándékosan nincsenek gyökerei. (Kritikánkat itt találod.)

11. Bo Burnham: Inside

Nem tagadjuk, ez egy kisebb kakukktojás, hiszen Bo Burnham one man show-ja inkább stand-up comedy különkiadás, mint nagyjátékfilm, de belehaltunk volna, ha ki kellett volna hagynunk az év legjobb alkotásai közül. Az Inside nemcsak maró korkritika, de látványos utazás egy fiatal művész elméjébe, aki átvitt értelemben és olykor szó szerint is teljesen levetkőzik a közönsége előtt, úgy, ahogy a színpadon erre soha nem lett volna képes. Ez az alkotás igazi erődemonstráció, melynek megtekintése közben egyszerre kap el a csodálkozás, a nevetés, a dallamtapadás és még egy-két AHA élmény is beesik, csak hogy minél kerekebb legyen az egész. (Kritikánkat itt találod.)

10. Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home)

Mielőtt a Fekete Özvegy, majd a Shang-Chi és az Örökkévalók miatt azt mondtuk volna, hogy az MCU a negyedik fázisra végleg elfáradt, jött a harmadik Pókember és megmutatta, hogy még mindig lehet úgy kasszarobbantó szuperhősfilmet csinálni, hogy azt a kritikusok és a nézők is a keblükre öleljék. Peter Parker útját taps és ujjongás kísérte még a magyar mozikban is. (Kritikánkat itt találod.)

9. Az örökbeadás (Nowhere Special)

Egy halálosan beteg ablakmosó fiú új családot keres kisfiának, hogy megadhassa neki a boldog gyermekkort, amikor ő már nem lesz. Az örökbeadás ezt a történetet meséli el csendben, mindennemű hatásvadászat vagy erőszakos ríkató szándék nélkül. Az év egyik legérzelmesebb filmje egy igazi ajándék, mely úgy jár körbe egy borzalmasan nehéz kérdést, hogy egyetlen csapdába sem trappol bele.

8. Az apa (The Father)

Az apa fókuszában egy öreg úr szellemi leépülése áll, amit az alkotók úgy mutatnak be, hogy a néző a film megtekintése után napokig a hatása alatt marad. Makulátlan alakításokkal megtámogatott, lehengerlő, de nem könnyű mű egy igen súlyos témáról, amit ebben a formában még soha nem láthattunk a vásznon. Sir Anthony Hopkins ezzel a filmmel ismét megmutatta, hogy korunk megkerülhetetlen színészóriása.

7. Ne nézz fel! (Don't Look Up!)

Adam McKay szatírája csodálatos, elkeserítő, röhejes őrület, mely egy zseniális színészgárdát és egy igazi blockbuster látványvilágát állította csatasorba, hogy elmesélje, hogyan vált az emberből ereje teljében a Föld leghülyébb élőlénye. (Kritikánkat itt találod.)

6. Az utolsó párbaj (The Last Duel)

Ridley Scott mozija ugyan megbukott a pénztáraknál, de ennek oka egészen biztosan nem az alkotás minőségében keresendő. Az utolsó párbaj tele van remek alakításokkal, felépítése egy érdekes kirakós, ami az első képkockától az utolsóig leköti a néző figyelmét, ha pedig az ember nem ismeri a sztori végét, a film csúcspontjául szolgáló összecsapás túlzás nélkül gyomorremegtetően izgalmas lesz a számára.

5. Az igazság bajnokai (Retfærdighedens ryttere)

Anders Thomas Jensen neve a zseniális Ádám almái miatt még akkor is ismerős lehet, ha egyébként nem nézel dán filmeket. A rendező ezúttal is a szokásos gárdával dolgozott együtt, Az igazság bajnokai pedig könnyedén lett az egyik legjobb alkotása, melyben ezúttal is egy csapatnyi érzelmileg súlyosan sérült ember kalandjait izgulhattuk végig. Jensen szívszorító és vicces alkotása annyi mindenről szól, hogy egy bekezdésben nemigen érnénk a végére.

4. Lelki ismeretek (Soul)

Megfáradtaknak, cinikusoknak ez a mozi felért egy fejmosással, amit korhatárra tekintet nélkül lehetett élvezni, de igazán a felnőttek találhatták meg benne azt a vigaszt, bölcsességet és felhőtlen szórakozást, amit csak kevés idei alkotásnak sikerült felmutatnia. (Kritikánkat itt találod.)

3. The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (The Suicide Squad)

Amikor James Gunnt a Disney túlbuzgó fejesei kivágták a Marvel egyik legviccesebb szuperhőscsapata, vagyis a Galaxis őrzői éléről, a legjobb dolog történt: a Warner lecsapott rá és megkérte őt, hogy kalapálja ki azt az Öngyilkos osztagot, amit David Ayer 2016-ban elbaltázott. Az eredmény a DC legjobb szuperhősfilmje, ami egyszerre szadista, morbid, könyörületet nem ismerő, mégis ellenállhatatlanul vicces. (Kritikánkat itt találod.)

2. CODA

A CODA egy csoda. Nemcsak azért, mert ritkán látunk olyan amerikai remake-et, ami jobb, mint az eredeti, de azért is, mert ennek a filmnek úgy imádnivaló minden egyes pillanata, hogy a mélyén egy igazán komoly dráma rejtőzik. Csodálatos színészek és egy kiváló főszereplő hozták össze az év egyik legjobb filmjét, amit élmény megnézni és újranézni. (Kritikánkat itt találod.)

1. Még egy kört mindenkinek (Druk)

Győztest hirdetni mindig merész vállalkozás, és biztosan sokan lesznek olyanok, akik ezzel a döntéssel sem értenek egyet, de mi idén Thomas Vinterberg szívszaggató, felemelő drámája mellett tesszük le a voksunkat. A Még egy kört mindenkinek annál jobb, minél többször nézi meg az ember, ami nemcsak a színészek – kiváltképp Mads Mikkelsen – zseniális alakításainak köszönhető, de annak is, hogy ez az alkotás talán az egyik legfontosabb dologról mesél, ami egy felnőtt embert foglalkoztathat. Miért és hogyan érdemes élni? Vinterberg szerint a válasz ott rejtőzik mindannyiunkban. (Kritikánkat itt találod.)

(A lista összeállítása során a 2021-ben a magyar filmszínházakban vagy az itthon is elérhető streaming platformokon bemutatott nagyjátékfilmeket vettük figyelembe.)

Ha nagyon nincs mit nézni, csekkold a korábbi évek toplistáit is: